rattlead.hu
A maga idejében többen is dicsérték a kanadai zenekar legutóbbi lemezét, a 2020-as Abysst, így meghallgattam, és bár tetszett, utólag csupán a tényleg nagyszerű nyitónóta, a Waking Dream maradt meg bennem. Az viszont annyira, hogy hogy kíváncsian és a csapat „régi ismerőseként” vártam a vancouveri ötös legújabb dobását.
Aki esetleg nem ismerné őket, a brigádot 2007-ben hívta életre Brittney Slayes (valójában Hayes) énekesnő és Scott Buchanan dobos, akik a civil életben is egy párt alkotnak. Az idei már a hatodik nagylemezük, ezek mellett pedig két EP is gazdagítja diszkográfiájukat. Az együttes magja több mint egy évtizede együtt van, hiszen az utolsó négy album mindegyikén Grant Truesdell és Andrew Saunders gitárjátékát halljuk. Az egyetlen új fiú a csapatban a bőgős Nicholas Miller: mivel Buchananék az első két albumot követően nem találtak maguk mellé stabil basszusgitárost, onnantól minden lemez más bőgőssel készült. Így van ez most is, ám remélem, megtörik ez a hagyomány, és Miller hosszabb távon is együtt marad társaival.
Az UtA alapvetően power metalban utazik, amelyben heavy és prog metalos ízek is tetten érhetők, egyik-másik dalnak popos felhangja van, a helyenkénti hörgés pedig a banda korai, death metalos gyökereit idézi meg. A zenekar muzsikáját sokan olyan csapatokéhoz hasonlítják, mint a Sinergy, a Kobra and the Lotus, a Frozen Crown vagy a Helion Crime, nekem azonban az Unleash the Archerst hallgatva mindenekelőtt Lana Lane és együttese világának hangulata ugrik be, annyi különbséggel, hogy Slayesék zenéje súlyosabb, jóval kevesebb teret kap benne a szintetizátor, az is általában csak a dalok elején.
A csapat utolsó két nagylemeze, az Apex és az Abyss egy kétrészes fantasy történetnek adott teret, és ezzel a koncepcióval most sem szakítottak, bár a Phantoma a korábbiakkal szemben sci-fi, dalai egy poszt-apokaliptikus sztorit mesélnek el. A főszereplő, Phantoma egy nőnemű, érző mesterséges intelligencia lény (Phase 4/Network Tier O egység A modell – Ph4/NT0-mA), aki egy hatalmas szállítmányozási raktárat üzemeltet a Földön, egy olyan világban, amely a kataklizmikus éghajlati összeomlás miatt lakhatatlanná vált az emberiség számára. A túlélők búra alatt, zárt életközösségekben élnek, miközben Phantoma kint bolyong a zord, disztópikus vidéken, de hozzáfér a Netaverzumhoz, és látja, hogyan él ezzel függő viszonyban a társadalom. Utazásai során felfedezi a közösségi média által megalkotott csillogás mögött rejtőző brutális igazságokat, és egy másik érző mesterséges intelligenciával is találkozik.
S ha már ez adja a történet központi szálát, mi sem természetesebb, hogy az anyag elkészítése során a csapat az AI segítségét is igénybe vette. „Ez természetesen nem azt jelenti, hogy lemondtunk a kreatívitásról, és hagytuk, hogy a gépek végezzék el helyettük a munkát – jelenti ki az énekesnő. – Amellett, hogy használjuk ezt az eszközt, maga az alkotás továbbra is egy nagyon is emberi folyamat.” Slayes volt az, akit megihletett a téma, és ez alapján még 2021-ben, mielőtt ennek a villámgyorsan fejlődő technológiának a réme rávetette volna árnyát a civilizációra, kidolgozta az album koncepcióját.
A kaland vizuális arculatát a Green & Glass című szerzeményből készült videó mutatja be, amelyben a Bo Bradshaw által megálmodott figurát AI-vezérelt animációban jelenítik meg. „Jó ideig gondolkoztunk azon, hogy melyik szám klipje vezesse fel a lemezt – meséli Brittney. – Végül a Green & Glass-t választottuk, mert ez a dal ihlette a borítót, ugyanakkor nem árul el túl sokat az album mögött meghúzódó koncepcióról. Nem akartunk mást, mint hogy a videókon keresztül képileg is elmesélhessük a történetet.”
Egy koncept album kétféleképpen lehet jó. Az egyik, ha hangjátékként, különféle dramaturgiai elemek segítségével tényleg előadja a történetet, amibe a különféle narrációk, közjátékok is beleférnek. A másik ennek az ellenkezője: amikor a dalok úgy visznek végig az eseményeken, hogy közben önmagukban is teljes értékű, egymástól független szerzemények, és így nem érzed, hogy egy összefüggő előadás részese vagy. A Phantoma esetében ez utóbbiról beszélhetünk: itt tényleg semmi sallang nincs, csak a dalok.
Brittney Slayes-nek óriási hangja van. Közvetlenül e lemez után egy szintén frontasszonyos idei újdonságot is meghallgattam: ég és föld a különbség. Szokás szerint nem fogok egyenként végigmenni az album dalain, csupán az érdekesebb és számomra kedvesebb nótákról ejtek szót.
A Ph4/NT0-mA a speed-es kezdés után is megmarad a magasabb sebességfokozatban. Ebben a számban hangzik el az anyag első óriási refrénje, de a kissé Beast in Black-es Buried in Code központi énektémája sem sokkal marad el mögötte. Az ugyancsak felfokozott tempójú The Collective-ben a kanadai kvintett némi black-es, károgó énekkel is meglep bennünket.
A Green & Glass elején recsegő rádióból szól a refrén, ami aztán hamarosan élőben is hengerel. Itt mindig fel szoktam tolni a lejátszó hangerejét: a dalvégi úúú-zás erősen popos, összességében azonban a csapat véleményem szerint az eddigi legjobb dalát írta meg a G&G-szel. Hogy a videó ráerősít-e erre a hatásra, vagy elvonja a figyelmet a zenéről, mindenki döntse el maga:
A Give It Up or Give It All ’80-as évekbeli popmetal, olyan előadók juthatnak róla eszébe a hallgatónak, mint a Vixen vagy a Phantom Blue. A Ghosts in the Mist könnyed szintis kezdésére hamarosan egy súlyos gitárriff érkezik válaszul. A boszorkányos énekbetéteket is felvonultató szerzemény önmagában nem is lenne különösebben érdekes, az teszi azzá, hogy a lemez japán kiadásának egyik bónuszdala, a Ghosts in the Wave ennek a nótának az alternatív verziója, diszkós szintivel, torzított énekkel; utóbbiról valamiért a Within Temptation The Unforgiving anyaga jut eszembe, talán mert akkoriban Sharon den Adelék is kétféle közönségnek igyekeztek játszani, és merészen kísérleteztek a könnyedebb és a súlyosabb műfaj összeházasításával.
Annak ellenére, hogy a lemez rövidebb tételei közé tartozik, a dalok sorát záró Blood Empressben hallhatjuk az anyag legváltozatosabb tempóit, témáit. A japán kiadás másik bónusznótája viszont szimpla ujjgyakorlat: a Baltimora 1985-ös diszkóslágerét, a Tarzan Boy-t adják elő az eredetinél kissé szigorúbb hangszereléssel.
A túlságosan is slágeres anyagokkal kapcsolatban fennáll az a veszély, hogy az ember hamar rájuk ún. Az Unleash the Archers rövidtávon mély benyomást tesz a hallgatóra, kérdés, hogy néhány év múlva is ugyanilyen szívesen pörgetjük-e majd ezt a lemezt. Ami viszont biztos, hogy Scott Buchananék dalszerzés terén szintet léptek a Phantomával, ami az eddigi legjobb alkotásuk.
