Rockvilág.hu online rockmagazin
A Scorpions neve egyet jelent a német rock történelemmel, de egyetemes jelenlétük is élvonalbeli. Ha egy átlag rockzene kedvelőt kérdezel, hogy mondjon pár példát a klasszikus hard rock legnagyobbjai közül, biztos hogy mindenkinél top tízben van Rudolf Schenker és zenekara. És talán maga az említett gitáros sem gondolta volna, hogy amikor ötvenkilenc évvel ezelőtt, 1965-ben Hannoverben megalapította a bandát, akkor olyan sikersztorinak lesz a szerzője ami még majd hat évtizeddel később is arénákat tölt meg, generációkon átívelve mozgatja meg az embereket, és a legapróbb jelét sem mutatja annak, hogy elfáradt volna. Hogy aktualitással éljek, ha Julian Nagelsmann zenészekből állítaná össze az éppen futó EB-re a Nationalelf-et, tuti hogy a Schenker-Meine-Jabs trió kirobbanthatatlan lenne a kezdőből.
Az estét az az Omega Testamentum nyitotta, amit Debreczeni Ferenc ‘Ciki’, az egykori Omega zenekar dobosa keltett életre 2022-ben, az Omega emlékének ápolására. A Schrott Péter énekessel, Fekete Tibor basszusgitárossal, Erdős Róbert gitárossal és Nagy Zsolt billentyűssel kiegészült csapat egy szűk harminc perces produkciót rakott le a folyamatosan érkező publikumnak. A zenekar emléket állítani jött annak a csapatnak, akik anno a Scorpionsnak is megannyit segítettek pályájuk beindításában, nem pedig a helyébe lépni. S habár a zene és a kétségkívül magasan kvalifikált zenekar első osztályú párosítás volt, a látvány még a teljes mérethez képest igen picire leszűkített színpadon is nagyon szerénynek bizonyult. Egyszerűen nem tudtam attól elvonatkoztatni, hogy egy ilyen zenekar, ilyen legendáknak emléket állítva, sőt olyan taggal a soraiban mint ‘Ciki’, ennyire minimálisra vegye a vizualitást. Szomorú látványt keltett a sötét színpad, a minimális megvilágítással. Pedig az Omegát ünnepelni kell, hiszen hatása a hazai és mint azt a Scorpions példája is mutatja, az egyetemes rockzenére igenis ünnepelni való. Én csak remélni tudom, hogy amikor az Omega Testamentum nem előzenekarként játszik, akkor nem csak az audió de vizuális érzékszerveinket is jobban kiszolgálja. Mert az Omega öröksége ezt is megérdemelné, nem csak a tényleg profi hangszeres előadás módot. Mindenesetre Schrott Petiék nagyon is jó választás voltak az előzenekari szerepre. Az Omega slágerek felcsendülése egy Scorpions koncerten, ahogy ez már oly sokszor előfordult, mindig nagyon jó párosítás, sőt mondhatjuk szinte már együtt is jár.
Este kilenc után egy-két perccel, ha nem is robbant, de a színpadra sétált Klaus Meine, és kezdetét vette egy igazi “best of” időutazás. Itt azért éreztem már annak a jelét, hogy a banda a hatvanas évek óta van úton. Klaus már inkább csak úgy mozgott a színpadon mint kisnyugdíjas a LIDL-ben a sorok között. Nem lépett, csak csoszogott. De Rudolf sem rohangált már úgy mint fénykorában. Mondjuk ezeket nem is szabad felróni nekik, hisz előbbi hetvenhat, míg utóbbi már hetvenöt éves múlt. Én annak is örülnék ha ennyi idősen még kapnék levegőt, nemhogy nap nap után felálljak egy színpadra és kilencven percen át zenéljek. Cserébe a “fiatalok” Matthias Jabs (68), Paweł Mąciwoda (57) és Mikkey Dee (60) olyan energiával töltötték fel az óriási színpadot, hogy öröm volt nézni őket. A svéd-görög dobos szörny érkezése külön is jót tett a csapatnak. Az Ex-Mötörhead dobos olyan óramű pontossággal, és energiával püföli a dobokat mintha csak egy kezdő zenekar debütáló koncertjén akarna bizonyítani, hogy ő igenis többre van predesztinálva. Klasszikus albumok hatásai ide vagy oda, messzemenőleg ő a Scorpions hat évtizedes pályafutásának legjobb dobosa, és ez simán ellensúlyozza azt is, hogy Meine már csak szellemként kóvályog elveszve a színpadon néha.
Azt azonban le kell szögezni, hogy minden, az öregségre utaló fizikai jel mellett Klaus Meine hangja a mai napig hibátlan. Lehet már nem tud rohangálni, nem ugrál és sokszor tényleg csak árnyékként létezik a színpadon, de amikor énekelni kell, akkor azért még rendben oda tudja tenni magát.
Szóval ha már nem is 20 évvel ezelőtti elánnal, de szépen csordogált a medrében a koncert. Az erősen ‘best of ‘ setlist abszolút a közönség kiszolgálására volt összerakva. Nem voltak üresjáratok, a bulivonat szépen robogott előre. Talán csak Mikkey Dee dobszolója volt beiktatva azért, hogy a zenekar kicsit pihenhessen.
Viszont két dolgon nem tudtam tovább lépni. Az egyik a közönség egy igen jelentős része volt, aki még Meine-nél is “nyugdíjasabb” tempóban figyelte a koncertet, ki állva, ki ülve. Mint az unott szülők a hátsó sorokban a 13 éves lányuk első K-Pop koncertjén. Nem tudom mi lehetett ennek az oka, hiszen a banda kitett magáért, ráadásul szerintem azért már lehet sejteni, hogy ez volt a Scorpions utolsó magyarországi eljövetele. Talán megérdemeltek volna nagyobb lelkesedést.
A másik pedig a zenekart illeti: A Wind of Change egy olyan klasszikus ami örökre része lesz a rockzene történelmének. Egy korszak végét, egy új kezdetét jelképezi több generációnak. Szövege eggyé vált egy rendszer végével. Valódi tartalommal bír. De ez is áldozatául esett a mostani “hülyeség-hullámnak”. Emberek azt gondolják, hogy ha a dalszövegből eltüntetik a Moszkvára és Oroszországra való utalást, akkor majd véget ér a háború? Sajnos ez irtózatos bullshit gondolkodással olyan művészeti értékeket tesznek tönkre mint például ez a dal is. Nem véletlenül volt úgy a szöveg megírva ahogy. Lehet ezt átírni, szépíteni, de felesleges. Se a dal nem lesz több vagy jobb, sem az Ukrán-Orosz konfliktusnak nem lesz ettől egy csapásra vége.
A koncertnek viszont szinte egy csapásra vége lett. Ez a kb kilencven perc nagyon gyorsan elröppent. A Rock You Like a Hurricane elnyújtott záró taktusai alatt pedig tényleg azon gondolkoztam én is, hogy ezt a zenekart talán most láthattuk utoljára. Nem hiszem, hogy már sok lenne Schenkerékben, de amit az elmúlt hat évtizedben letettek az asztalra az már mindörökre része marad a rocktörténelemnek, és ezzel a kilencven perccel is bizonyították, hogy a “skorpió még mindig képes odamarni ha kell”.
Fotók és beszámoló: Kieron
További Omega Testamentum képek ITT,
Scorpions képek pedig ITT.
