Dionysos Rising
Kiadó:
DeathWave Records
Honlapok:
www.witherfall.com
facebook.com/witherfall
Jól megdicsértem a banda legutóbbi albumát és – nem akarom fényezni magamat, de – megjósoltam azt is, hogy van még annál több is ebben a csapatban (pedig a "Curse…" sem volt piskóta, ugye). És lőn. Kiteljesedtek és akkora zenét tettek ide, hogy szerintem nemcsak az év, de az évtized egyik legjobb lemezét hallhatjuk ezúttal. Írtam azt is, hogy Nevermore és Sanctuary párhuzamok ide, vagy oda, nekem a Witherfall még jobban is tetszik, mint ezek a legendás zenekarok, mert a súly és a sötét tónus mellett dallamosabb, fogósabb is egyben, sőt, progresszivitással is bővebben van nyakon öntve. (Itt jegyezem meg, hogy némi King Diamond párhuzamot is érzek az említetteken felül.)
A haladás még az ilyen vén hülyéket sem kerüli el, mint én, ezért ránéztem, a ChatGPT mit dob a korongról. Összehozott egy egész jó kis recenziót, aminek a szinopszisa ez: "A Sounds of the Forgotten nem csupán egy sor dal, hanem egy átfogó zenei utazás. Az albumot hallgatva azonnal feltűnik a zenekar tagjainak technikai képzettsége és kreativitása. A dalok szerkezete összetett, a ritmusok és dallamok váltakozása pedig folyamatosan fenntartja a hallgató figyelmét. Az énekes Joseph Michael érzelmekkel teli előadása és a szövegek mélysége különösen figyelemre méltó, ahogy az együttes a veszteség, fájdalom és elmúlás témáit járja körül."
Basszus, magam sem tudnám sokkal jobban megfogalmazni, ez ijesztő! Kicsit azért terelgetni kell a mesterséges intelligenciát, megkértem, a gitárszólókat külön is említse meg. Ezt kaptam: "A Sounds of the Forgotten egyik legkiemelkedőbb jellemzője a gitárszólók gazdagsága és változatossága. Jake Dreyer játéka egyszerre technikás és érzelmekkel teli, ami különleges hangulatot kölcsönöz az album minden egyes dalának. Az album legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak azok a szólók, amelyek nemcsak virtuozitásukkal, hanem a dallamosságukkal is lenyűgözik a hallgatót. Dreyer képes olyan harmóniákat és dallamokat alkotni, amelyek egyszerre hatnak a szívre és az elmére."
Ha lehet, ez még ijesztőbb! Tűpontosan fogalmazza meg azt, amit magam is gondolok erről. Annyit tudok max. hozzátenni, hogy fix egyes, Dreyer klasszikus muzsikát is tanult, helyenként konkrét dallamokat vélek hallani a szólóiban komolyzenei művekből, még ha nem is tudnám megnevezni, pontosan melyikekből. A muzsika pedig… Hol éteri, hol súlyosan sötét és sejtelmes, hol brutális, hol fifikás… nem szarral gurigáznak, na, ahogyan ezt mifelénk mondani szokás. A legszebb az egészben pedig az, hogy ez a mélyen és feketén örvénylő kavalkád sosem csap át káoszba, alaposan átgondolt az, mikor mi történik éppen zeneileg. Mestermű, nincs mese.
Kotta
