Hard Rock Magazin
Kevés olyan zenekar van, akiket első lemezük óta követek, de nem sikerült eljutnom koncertjükre, különösen, hogy hazánkban is jártak már. Ezen az esetén sikerült pótolni az elmaradásom, és végre élő valójában is képet kaphattam egy vérbeli Body Count-koncertről.
1992 óra sok vér folyt le az utcákon, így az idő a BC szempontjából is elvégezte erodáló hatását, de ez sem a zenei, sem a színpadi teljesítményben nem mutatkozott. Viszont a család növekedett, így Ice -T gyermekei is helyet kaptak a színpadon, de erről később. Többünknek felejthetetlen lett ez este, sokaknak azért, mert olyan pólót kaptak közvetlenül a zenekar menedzsmentjétől, amit az egyébként jó kínálatú merch pulton nem lehetett beszerezni. Miközben a koncertkezdésre vártunk a többi fotóssal, már nyakunkban a gépekkel, az egyik zenekari tag/menedzser kisétált a közönségbe a színpad mögül. Elsétált előttünk kezében pár fekete pólóval, végigmért mindenkit, majd pár lépés után a mellettünk álló, beszélgető hölgy felé dobta az egyiket. Sem ő, sem mi nem hittük el, mi történt… Mivel még kevesen voltak elöl, így csak páran látták a dolgot, de a második póló meghozta a kisebb csapatot, akik elkezdték követni emberünket, aki nem „egy kis vézna, aki ha lehetne, bennem se bízna, de nemigen tud mit tenni, mer’ ő eladni akar, én meg venni.” A követőtábor növekedése a kordon mögé kényszerítette vissza emberünket, de ezzel még nem volt vége. Pár perc múlva újabb adaggal sétált végig a fotósárokban és az elöl állók közül válogatta ki az arra érdemeseket, hogy a BC család tiszteletbeli tagjává avanzsálja őket ezzel az egyedi relikviával.
Nem kellett sokat várni, hogy felcsendüljön az intró és megdörrenjen a Body Count’s In The House! Nehezemre esett a fényképezésre koncentrálni, hallva ezt az ellenállhatatlanul egyszerű riffet és látva Ice -T bevonulását a színpadra.
Nem aprózták el a kezdést, gyors sebességváltás után belecsaptak egy Slayer-feldolgozásba és a nem kevésbé súlyos Bowels Of The Devilbe.
A dinamikus kezdés azt is magával hozta, hogy rövid időn belül másodszorra locsoljanak meg vízzel a színpadról, pedig hol van már húsvét! Ice-T – szokásához híven – ugyanis egy kis üveg vizet locsolt az első sorokra és a fotósokra. Miközben én törölgettem a gépem, állítólag a közönség hálája sem maradt el, ők is egy pohár nedűvel hálálták meg a kedvességet, igaz, ebből én nem láttam semmit, csak azt, ahogy percekig törölgették utána a színpadot, hogy elmúljon a csúszásveszély.
Az árokból gyorsan feltűnt, hogy a színpad jobb oldalán a zenekari tagok hölgyvendégei foglaltak helyet. Ennél közelebbről nem tudták volna szemlélni az előadást.
Ernie C gitáros és Vincent Price basszusgitáros hozta az egyszerű, de durva riffeket, azzal az arckifejezéssel, amit utcai harcok során látok a híradóban.
Ha már az arcoknál járunk, Juan Garcia gitáros az első számokat ugyan nem a szokásos, „Juan Of The Dead” művésznevéhez méltó maszkban tolta, de most is eltakarta arcát arra az esetre, ha az elején elszabadulnának az indulatok.
Ice-T fia, Tracy Marrow Jr. – Little Ice néven – már évek óta a zenekar tagja. Városunkban is aktívan kivette részét az előadásból Sean E Sean samplergazdával az oldalán.
A fotósokat és a közönséget is kiszolgálva, Tracy nem spórolt az energiáival és a grimaszolással.
Meglepetés volt számomra, hogy Ice-T legkisebb lányát is a színpadra invitálta. A Talk Shit, Get Shot dal előtt mutatta be a kis hölgyet. Mielőtt a húrokba csaptak volna, a napjaink fiataljait érintő zaklatás került pár szóban előtérbe. Ennek kapcsán az apa azt javasolta, ha ilyen előfordulna, nagyon lassan forduljon meg és jól érthetően mondja (nyomdafestéket tűrő szabad fordításban) „beszélj csak baromságokat, golyót kapsz!” Ki ne hinné ezt el neki ezzel a családi háttérrel? A dalt a színpadon töltötte a leányzó, leginkább bátyja nyakában.
A No Life Matter szerzeményük előtt Ice-T egy hosszabb konfban erősítette meg, amit minden résztvevő tudott, hogy 30 éve járja a világot és harcol a rasszizmus ellen, amerre jár, mindenhol elveti üzenetének magját, remélve, hogy megfelelő táptalajra lel.
Az Exploited-feldolgozás alatt nem szívesen lettem volna középtájon, ekkor csúcsosodott ki az este mosh pit tánca. Will Dorsey Jr. dobos végig a lelke és alapja volt az előadásnak, érzésem szerint ez volt az egyik csúcspontja aznapi játékának.
A Cop Killer után ismét pólóosztás következett, igaz, most kilőtték a közönségbe, így nem az elöl állók voltak a szerencsések. A ráadás végén, hogy bizonyítsák, a zenekar nem hagyja magát zenei skatulyákba zárni, egy Pink Floyd-feldolgozást kaptunk. Nekik elfér a thrash metal, hardcore, punk-rock és progresszív rock is a szeretett zenéik között. És így van ez rendjén.
Nem megbántva egyetlen Pink Floyd-rajongót sem, méltó zárásnak gondolom ezt. Ikonikus saját szerzeménnyel indították a bulit és egy ikonikus feldolgozással zártak úgy, hogy remekbe szabott módon alakítottak egy világhírű progresszívrock-szerzeményt a maguk zenei világára. Köszönet ezért és az egész estéért! Csak azt sajnálom, hogy az egyedei pólók osztásából kimaradtam, így nem leszek tiszteletbeli családtag.
Body Count’s In The House / Raining Blood – Postmortem / Bowels Of The Devil / There Goes The Neighborhood / The Purge / Point The Finger / Manslaughter / Necessary Evil / Psychopath / No Lives Matter / Disorder / Drive By / Talk Shit, Get Shot / Cop Killer // Born Dead / This Is Why We Ride / Comfortably Numb
Szöveg és fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a bejutásért a Live Nation Magyarországnak!
