rattlead.hu
Úgy gondolom, hogy az egyszemélyes formációk inkább a black metalban bevett formula, legalábbis én ott találkoztam leginkább ilyen bandákkal, illetve még az ambient világában. Neveket mindazonáltal most nem sorolok fel, de arra határozottan emlékszem, hogy találkoztam velük, legalábbis többükkel is találkoztam.
Jelen írásom tárgyát képező, a 2016-ban, Martins Ferry-ben (Ohio) alakult Ironflame mögött is csupán egy zenész, Andrew D’Cagna húzódik meg, kizárólag élőben segítik ki őt más zenészek. Emberünk az európai, tradicionális heavy/power metalnak szentelte „zenekarát”, és meg kell, hogy mondjam, egészen jól űzi a mesterségét. A Kingdom Torn Asunder immáron az ötödik kiadvány katalógusában. Ahogy ő fogalmaz: „ha le kellene írnom az albumot bárkinek, aki már ismeri az Ironflame-et és rajong a zenénkért, azt mondom, nem fog csalódni. Az én fülem szerint a Kingdom Torn Asunder egy klasszikus Ironflame album és az összes olyan elem, amely egy Ironflame albumot definiál, jelen van: ikergitárharmóniák, emlékezetes ritmusok, fülbemászó refrének és jó album felépítés. Az írási formula nálunk nem változott, ahogy a felvételi sem. Az összes éneket, gitárt, basszust és dobokat a szokásos módon én kezeltem, játszottam fel. Mindent, kivéve a gitárszólókat, amelyek ismét Quinn Lukashoz és Jesse Scotthoz fűződnek.” Továbbá hozzáteszi, hogy „teljesen egyetértek veled, ha az album gyorsabb dalairól van szó, mint a Blood And Honor vagy a Standing Tall” – jelen esetben utalva a korai Helloween hatásokra. „Nagy rajongója voltam Michael Kiske-nek és a Helloweennek. Gyerekkorom óta, a nyolcvanas évek végén, a Keeper Of The Seven Keys nagyon erős, jelentőségteljes album volt számomra. A Hammerfall-t nem nevezném közvetlen hatásnak, de tisztelem és nagyra értékelem mindazt, amit tettek azért, hogy oly sok éven át hordozzák a heavy metal fáklyáját.” (Annyit írok még le, hogy emberünk idén töltötte be 48.-dik életévét).
Andrew korábbi anyagait nem ismerem, de a Kingdom Torn Asunder arra kényszerített, hogy meghallgassam azokat. Egyértelműek a Helloween (és Hammerfall) hatások a háború és fantasy tematikáját boncolgató nótákban, a hallgató nagyon könnyen csatlakozik rá az albumra és adja át magát a korongnak. Miután ő maximálisan jellemezte, körül írta és a befogadók (rajongók) figyelmébe ajánlotta az albumot – szavaival maximálisan egyetértek -, így csak annyit említek meg, hogy a nyitó, gyors, galoppozós riffeléssel átszőtt Blood and Honor, valamint Standing Tall, a zakatolós Majesty of Steel, a szintén gyors, de váltással tűzdelt Riding the Dragons semmiféle szégyenkezésre sem adnak okot, a lemez húzó nótái. Számomra azonban a szimplán zseniális Mistress of Desire viszi el a pálmát, míg a Sword of a Thousand Truthsban Iron Maiden, Dio-érás Black Sabbath hatások ütik fel fejüket, a nóta epikus jellegét megerősítendő. Az alap, úgymond lemezverzió nyolc dalos, míg a CD-re plusz kettő tétel került fel. Ezekről a főnök így vallott: „szerintem a két bónuszszám ugyanolyan erős, mint bármelyik másik az albumon, de választanom kellett, hogy melyik nyolc szám kerüljön fel a nagylemezre, így azokra esett a választásom, amelyek a legjobban kiegészítik egymást és belesimulnak az összképbe. Azt jóslanám, hogy néhány rajongó azt állítja majd, hogy ezek a dalok a kedvenceik az albumon.” Ezek pedig a Cold Flesh Falls, illetve a lassú, szintén epikus megközelítésű Exile of the Sun.
Le a kalappal Andrew D’Cagna előtt, mert egy erős lemezt tett le az asztalra. Miután nincs új a nap alatt, sok extrát, világmegváltó újdonságot ő sem tett a muzsikához, viszont a végeredményt nem kell megmagyarázni, önmagáért beszél. Jó eséllyel, év végi top 10-emben landol majd.
