rattlead.hu
Nem sokkal a Rattle Inc. újraindulását követően, 2017 januárjában összegyűjtöttem és közzétettem, hogy eddigi életem során mely rock/metal anyagok gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Azon a listán is ott szerepelt a Faith No More nemzetközi áttörést hozó albuma, legnagyobb klasszikusa, a The Real Thing, valamiért mégis úgy alakult, hogy eddig sem én, sem kollégáim nem írtak erről a lemezről. Az anyag 35. szülinapja most jó apropót szolgáltat ehhez…
Lehet vitatkozni arról, hogy melyik a banda csúcsalkotása, a The Real Thing vagy az utána következő Angel Dust, ám ahogy sok minden más, ez is egyéni megítélés, az albumokhoz való személyes kötődés kérdése. Szabó Viktor kollégám 2019-ben szubjektíve rangsorolta a csapat anyagait, és nála a TRT diadalmaskodott. Ahogy számomra is az 1989-es korong a number one: ezzel ismertem és szerettem meg a csapatot, és nem csupán érzelmileg áll közel hozzám a lemez, azt gondolom, itt a legmagasabb a színvonal, ezen hallhatók a San Franciscó-i zenekar legnagyobb slágerei.
A banda 1983 óta viseli a Faith No More nevet, az azt megelőző években Sharp Young Men-ként, illetve Faith. No Man-ként működtek. Egy évre rá már együtt volt az együttes klasszikus felállásának hangszeres szekciója: Jim Martin gitáros, Billy Gould dobos, Roddy Bottum billentyűs és Mike Bordin dobos. Több énekest is elfogyasztottak, mire megállapodtak Chuck Mosley mellett, akivel aztán első két albumat (We Care a Lot – 1985, Introduce Yourself – 1987) rögzítették. És bár egy komolyabb slágert (We Care a Lot) is összehoztak, nagyobb áttörést akkor még nem tudtak elérni. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés: mi lett volna a Faith No More-ból, ha nem kellett volna megválniuk Mosley-tól? Valószínűleg egy második ligás alternatív metal csapat, ám a muzsikusok tehetsége ennél többre predesztinálta őket.
Az általa rendszeresen fogyasztott drogoktól Chuck viselkedése idővel egyre kiszámíthatatlanabbá, agresszívebbé vált. Az Introduce Yourself album megjelenési partiján elaludt a színpadon, a 1988-as európai turné egyik koncertje közben állítólag megütötte Gouldot, a roadja pedig Martinnal verekedett össze. „Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor a próbán minden akusztikus gitáros részt ő akart játszani. Felálltam, és azt mondtam: ez nevetséges, a magam részéről befejeztem, kilépek a zenekarból – mesélte Gould. – Mire Mike (Bordin) azt mondta: én inkább veled akarok játszani.” Végül Mosley került lapátra, a zenekar pedig jobb híján énekes nélkül állt neki a következő album dalai megírásának.
Szerencsére még ugyanabban az esztendőben rátaláltak Chuck utódjára, az akkor 20 éves Mike Patton-re, aki középiskolai zenekarában, a kísérletező, humort sem nélkülöző Mr. Bungle-ben énekelt. Martin hallotta a csapat első demóját, a The Raging Wrath of the Easter Bunny-t, és ez alapján javasolta társainak az ifjú titánt, akinek érkezését követően két hete volt arra, hogy a már kész nótákhoz megírja az énektémákat és a dalszövegeket.
Mike erőteljes, tiszta énekhangja, változatos, nem egyszer az őrület határát súroló előadásmódja, a legkülönbözőbb stílusokra való nyitottsága új távlatokat teremtett a zenekar előtt. Matt Wallace producer, aki szinte a kezdetektől együtt dolgozott a csapattal, úgy jellemezte a Patton-nel való munkát, mintha az ember bikán vagy versenymotoron ülne. „Nem hiszem, hogy valaha is dolgoztam olyannal, aki úgy énekelt volna, mint ő: mindent képes elénekelni, miközben végig könnyednek tűnik” – mondta.
Mike Pattont egyértelműen jobb énekesnek gondolom a néhai Chuck Mosley-nál, és a csapatra hamarosan ráköszöntő sikerek is igazolták a váltás helyességét. Érdekes lenne kipróbálni, hogy szólnának a The Real Thing dalai Mosley előadásában, hiszen akár az is megtörténhetett volna, hogy a felek kibékülnek, és a tékozló fiú visszatér. Egy dalról tudok, amelynek esetében megtehetjük ezt az összehasonlítást: a The Morning After korai demóváltozata még New Improved Song címmel futott, ehhez Mosley írt és énekelt fel alternatív szövegeket; ez a verzió a Sounds magazin Sounds Waves 2 című játékában látott napvilágot. Ennek a fordítottja viszont, amikor koncerteken Patton énekelte az első két FNM album egyes dalait (Mosley témáit és szövegeit), sokkal gyakrabban előfordult. A We Care a Lot nyilván máig kihagyhatatlan darab, de 1990 táján – mintegy a két korszak közötti átvezetésként – az Introduce Yourself-et, az As the Worm Turns-t, a The Crab Song-ot, a Chinese Arithmetic-et és a Why Do You Bother-t is többször játszották élőben. Több akkori koncertfelvételbe is belehallgattam, ám mivel az említett dalok többségében alapvetően kiabálós az ének, nem igazán jön ki a két frontember közötti kvalitásbeli különbség.
A ’80-as évek közepére megerősödött heavy metal képviselői az évtized második felében új utakat kezdtek keresni maguknak. Nyilván a spektrum két vége felé mozdultak el: egyesek zenéje gyorsabbá, keményebbé vált, míg mások az egyéb irányzatokkal való fúzió lehetőségét kutatták.
A thrash még bőven virágkorát élte: 1989-ben, vagyis a FNM The Real Thing-jével egy időben jelent meg többek között Annihilator Alice in Hell albuma, a Kreator Extreme Aggression-je, az Exodustól a Fabulous Disaster, a Mordred Fool’s Game-je, az Onslaught In Search of Sanity-je, a Paradox Heresy-je, az Overkilltől a The Years of Decay, a Sodomtól az Agent Orange, a Xentrix-debüt Shattered Existence és a Testament Practice What You Preach albuma, miközben a Sepultura a Beneath the Remains-szel rukkolt elő.
Az ennél is durvább zenét játszó csapatok közül sok más mellett az Atheist (Piece of Time), az Autopsy (Severed Survival), a Morbid Angel (Altars of Madness), a Morgoth (Resurrection Absurd EP), az Obituary (Slowly We Rot), a Terrorizer (World Downfall) és a Repulsion (Horrified) debütált ebben az esztendőben, a progresszív vonalat pedig mindenekelőtt a Dream Theater (When Dream and Day Unite), a Fates Warning (Perfect Symmetry), a Mekong Delta (The Principle of Doubt) és a Watchtower (Control and Resistance) képviselte.
A színtéren új hangzású zenekarok is megjelentek: 1989-ben mutatkozott be a nagyérdeműnek az Extreme (Extreme), a Nine Inch Nails (Pretty Hate Machine) és a Shotgun Messiah (Shotgun Messiah), plusz ott volt már a színen a King’s X (Gretchen Goes to Nebraska) és a White Zombie (Make Them Die Slowly), a Voivod bizonyos fokig stílust váltott (Nothingface), plusz a grunge is feltűnt már a kanyarban (Nirvana – Bleach, Soundgarden – Louder Than Love).
A stílus talajából így virágzott ki az alternatív, a funk és a rap metal is, ráadásul egyes csapatok mindezeket az elemeket különböző arányban vegyítették a zenéjükben. Ilyen kísérletező banda volt a Red Hot Chili Peppers, a Faith No More, a Mordred és a Mind Funk is. Talán Pattonék muzsikája az, ami a legtöbb forrásból merít, a szintipoptól egészen a thrash metalig; 1990-ben Jonathan Gold, a Los Angeles Times munkatársa nem véletlenül nevezte őket a műfaj megújítóinak, a „neo metal királyai”-nak, de a Chili és az ő muzsikájuk között is bőven találunk átfedéseket. Sokáig tartotta magát a pletyka, hogy Anthony Kiedis, a RHCP frontembere a The Real Thing megjelenését követően megorrolt Patton-re, amiért az az Epic klipjében egy az egyben lenyúlta a stílusát.
És akkor e kissé hosszúra nyúlt felvezetést követően 
hallgassunk bele ebbe a ma 35 éves alkotásba! Óriási kedvencem, ugyanakkor azt gondolom, a megaslágerek, legnagyobb favoritjaim mellett vannak rajta halványabb tételek is, a Black Sabbath War Pigs-ének feldolgozását pedig egyenesen feleslegesnek érzem. Tökéletesen, hangról hangra hozzák az eredetit, ám Patton éneke egy fokkal vékonyabb Ozzy-énál, és hát ez mégiscsak a Black Sabbath dala, náluk jobban, autentikusabban senki nem tudja eljátszani. Ahol némi pluszt adnak hozzá, és egy kis humort csempésznek bele, az a Brixton Akadémián 1990. április 28-án rögzített koncertverzió: Patton elbohóckodja a sorokat, bizonyos dallamokat máshogy énekel, s ezáltal tényleg a maga képére formálja a klasszikust.
A lemez első két dala mindent visz. A From Out of Nowhere a kedvenc Faith No More nótám. A szintis alaptémára kellemesen be lehet pörögni, jobbnál jobb énekdallamok követik egymást, élőben pedig (például a már említett koncertalbumon) Patton még plusz lendületet is ad a dalnak.
Az Epic a zenekar valaha írt legnagyobb slágere, valószínűleg azok is ezzel azonosítják a bandát, akik csak kevéssé ismerik Pattonék munkásságát. Ez a dal volt a kulcs a világhír előszobájához. Zseniális, ahogy a rappelős verzékből a frontember dallamos énekre vált, majd egy harapós átkötő szöveg következik, miközben végre Martin gitárja is megdörren, az előadást pedig egy kísérteties, kissé Dream Theater-es zongoraintróval zárják le.
A harmadikként felcsendülő Falling to Pieces is hasonló recept alapján készült: a funkys basszus-felvezetést követően Patton fülbemászó dallamokkal támadja hallójáratainkat, itt is van egy rap-es szólam, majd jön az újabb slágerrefrén. Nem tartozik a favoritjaim közé, ám ez a lemez egyik húzónótája.
És igen, végre érkezik az első metalszám, a Surprise! You’re Dead!, amelyet állítólag Martin a ’80-as évek legelején írt, amikor még az Agents of Misfortune nevű zenekar hathúr-felelőse (és Cliff Burton zenésztársa) volt. A gitársound horzsol, óriásiak a tempóváltások, miközben Patton szép lassan „megőrül”, tébolyult kacajokra ragadtatva magát.
A Zombie Eaters lírai nótának indul, majd fokozatosan épül és gyorsul fel, keményedik be; Jim Martin ismét odateszi magát, egy kicsit megrángatja a riffet, ettől válik igazán izgalmassá a zenei rész. A címadó nóta nem megy át ekkora metamorfózison: bár ugyanilyen érzelmesen-lassan indul, hamar beáll egy zaklatott középtempóra, amit időnként lírai betétek hűtenek, amelyek alatt Bordin rafináltan finom ritmusokat üt, Gould pedig bele-beleböfög a basszussal. Az anyag minden hangja kincs, ez a két dal valamiért mégsem áll olyan közel hozzám, mint az előttük méltatott szerzemények.
Az anyagot annak idején műsoros kazettán birtokoltam, így bennem a mai napig A és B oldalra különül. A szünet utáni második felvonás egy derűs popnótával, az Underwater Love-val indul: mintha csak napsütésben pancsolnánk a tenger langy hullámai között – miközben a dal a szeretett nő vízbefojtásáról szól.
„Liquid seeps into your lungs / But your eyes look so serene”
A The Morning After a We Care a Lot nyitó ritmusához hasonló tempóban indul. Szinte végig a basszus és a billentyűs hangszer dominál benne, a gitár csupán bele-belekap a zene szövetébe. Ezt követően újabb kedvencem érkezik az instrumentális Woodpecker from Mars képében. Keleties dallamok csendülnek fel vonós hangszereken, mintha egy film aláfestő zenéjét hallanánk, majd hasonló szellemben kapcsolódik be a dob is, peng a basszus, őrült-csavart ritmus sodor magával. Félpercenként változik a tempó, hangulati váltófürdőbe merülünk: a zene hol megtorpan, hol nekiiramodik, egy kicsit talán el is nyújtják az előadást, de az altatást követően mindig előállnak valami izgalmassal.
Az Edge of the World is a kedvenc FNM nótáim közé tartozik. Alapból szvinges bárzene, amely a refrénre önmaga karikatúrájává válik: Patton elnyújtja, elkeni a bizarr szöveget, ami egy pedofil férfinak egy nála 40 évvel fiatalabb lány iránt érzett vonzalmát énekli meg.
„It’s not the point / That I’m forty years older / … / I’ll do anything / For the little girlies…”
A felvételek során több olyan dal is született, amelyek végül nem kerültek fel az albumra, később viszont, más kiadványokon napvilágot láttak. A The Grade és a The Cowboy Song kislemezeken, illetve a Live at the Brixton Academy brit kiadásán. Előbbi inkább geg, dalkezdemény, mint komplett nóta: steel gitáros, country-s témázgatás, szöveg nélkül. A The Cowboy Song szintivel indul, a hangzása, hangulata ugyanaz, mint a TRT dalaié, ott a B-kategóriás szerzemények sorát gyarapította volna. Semmi különleges, maximum a Bottum szintiszólamával együtt futó gitártémát emelném ki belőle. Persze, ha nagyon ki lennénk éhezve egy kis régi FNM-ra, ez a dalfalat is csillapíthatná az étvágyunkat. A harmadik ilyen, albumról lemaradt nóta a Sweet Emotion, amely más szöveggel és címmel (The Perfect Crime) a Bill & Ted’s Bogus Journey című mozi soundtrack-jai között kapott helyet (Martinnak egy rövid jelenete is volt, Sir James Martinként, a Faith No More Spiritual and Theological Center vezetőjeként tűnt fel a filmben). A Sweet Emotion-verzió nyersebb, organikusabb és dallamosabb, éppen ezért jobban tetszik, mint a profibb megszólalású, viszont zeneileg homogénebb The Perfect Crime. Így, hogy csak most ismertem meg jobban, nehéz eldöntenem róla, hogy megüti-e az album nótáinak színvonalát.
Az események 1990 januárjában pörögtek fel igazán, amikor megjelent az Epic emblematikus videóklipje. A Music Television éjjel-nappal játszotta a dalt, az állatvédőket viszont kiakasztotta, hogy egy szárazra vetett hal is látható benne, amely görcsösen kapkod levegő után. A nóta a Billboard Hot 100-as listáján egészen a kilencedik helyig kúszott, 1991-ben pedig Grammy-díjra jelölték a legjobb hard rock előadás kategóriában. Az albumot támogató turné két éven át tartott, miközben az együttes olyan bandákkal lépett fel, mint a Metallica, a Soundgarden, a Voivod, a Sacred Reich, vagy a Forbidden. A The Real Thing eladásai világszerte négymillió példány fölé emelkedtek, a csapat pedig globális szinten is szupersztárrá vált.
Következő albumuk, az Angel Dust 1992 júniusában látott napvilágot. Ekkorra már Patton is az alkotógárda teljes jogú tagjává vált, hatása a kísérletezőbb, komorabb hangulatú dalokban érhető tetten. Sokak szerint a zenekar ekkor ért pályája csúcsára, én azt mondanám, ez az anyaguk más színárnyalatokban tobzódik, mint elődje, máshogy nagyszerű alkotás. Szeretem, de számomra mindig is a The Real Thing volt és marad az első számú Faith No More album.
