Fémforgács
Nem mindennapi turné érte el hazánkat. A Crowbar és a Hatebreed egy estén még úgy is (koncert)-étvágygerjesztőnek tűnt, hogy mindkét csapatot láttam már korábban. Sokan gondolhatták ezt így, rajtam kívül is. A nagy érdeklődést mi sem mutatja jobban, mint hogy a buli SOLD OUT lett.
Az estét a Crowbar nyitotta. Kirk Windstein és bandája 1990 óta tolja a metal szekerét. A zenekar híres lassú, súlyos riffjeiről, nyomasztó hangulatáról, mely azonban nem mentes a hardcore/punk hatásától sem. Nem mellesleg a Crowbar, a Hatebreed frontember Jamey Jasta egy kedvence is. Sőt! A két vezér, anno egy közös bandát is alapított Kingdom of Sorrow néven, mely sajnos csak két albumot ért meg.
Nagyon vártam a Crowbar buliját, mivel a tavaly Voivod-al közös szeánszról lemaradtam. Az eredeti felállás többször is változott az évek során, de Windstein mindvégig az együttes központi figurája maradt. Nem kertelek, sajnos csalódnom kellett. Pedig elvileg minden adott volt a remek estéhez. Kirk és hordája több olyan tempósabb szerzeményt is elővett az életműből, melyre nem számítottam. De az egész annyira vérszegény volt, amennyire egy Crowbar csak lehet.
Nagyon öregesnek és szimpla rutinnak éreztem az egészet. És nem is feltétlenül Kirk miatt (ő sosem volt egy gyorsvonat, meg nyilván ehhez a muzsikához inkább a tehervonat státusz illik). Tommy Buckley dobolásán kívül nekem, minden ilyen „essünk” már túl az egészen bulinak tűnt. Konkrétan még az überzseni Planets Collide sem ütött most. Az „eins zwei drei vier” beszámolásról nem is beszélve. Azért a térképre csak rá lehetne nézni, hol is tartunk a turnén. Azt hiszem, ehhez nem is tudok mit hozzátenni.
Az idén 30 éves Hatebreed viszont mindenért kárpótolt. Már a kezdés előtti vetítés is nagyon hangulatos volt, ahol ismert zenészek szóltak pár szót a csapatról. Nálam az egyik legnagyobb kedvenc a csapat a metalcore vonalról. Számomra konkrétan a Rise of Brutality, a stílus Raining Blood-ja. Rossz lemezt szerintem sosem adtak ki, bár az uccsó kettőt már kevesebbet hallgattam, mint a diszkográfia megelőző műveit.
Amit pedig ezen az estén kapott a nagyérdemű azt úgy hiszem sokáig emlegetni fogják, akik jelen voltak, és örökké bánni azok, akik lemaradtak. A zenekar méltán híres intenzív és energikus előadásmódjáról, ami ezen a bulin teljes összhangba került a közönséggel. Az első másodpercektől a záró akkordig olyan volt a pit, mint egy fortyogó katlan, melyet csak néha kavart fel egy-egy faltól falig circle-pit.
A számlistában sem volt semmi hiba, minden albumot megidézett a csapat. Igazából nagyon nehéz ebből a setlist-ből csúcspontokat kiemelni, mert ez a koncert maga volt a metal koncertek zenitje. Amikor olyan nóták mozgatják a közönséget, mint a Tear It Down, In Ashes They Shall Reap, Destroy Everything, Honor Never Dies, Live For This vagy az I Will Be Heard akkor arra nagyon nem lehet lapot húzni. A tökéletes hangzású buli és a tökéletes setlist mellé meg párosult egy tökéletes formában lévő zenekar, a színtér egyik legszimpatikusabb frontemberével, az immár hosszú hajú Jasta-val.
Itt hibát keresni kár, mert nem volt. Ha nagyon szőrszálhasogató akarok lenni, akkor én vártam, hogy legalább egy nóta erejéig megelevenedik a közös csapat, a Kingdom of Sorrow valamilyen formában. Azért reménykedtem, mert ennél a közös turnénál remekebb alkalom nem lehet. De ez elmaradt. Sőt, egyik frontember sem vendégszerepelt a turnétárs koncertjén. Ez viszont nagyon meglepett. Egy szónak is száz a vége, ezt a Hatebreed bulit, míg élek emlegetni fogom, mint etalon. Szerintem nem csak én.
Fotók: Bands Through The Lens
