Hard Rock Magazin
14 évet kellett várni, hogy a Megadeth újra teljes műsoridővel, headlinerként lépjen fel nálunk, kíváncsi voltam, hogy a magyar rajongók mennyire vannak kiéhezve a csapatra. Nagyon! Az, hogy majdnem a Dunában kellett parkolnom, már a bejutás előtt is sejtetett valamit, ezért a bemelegítő szerepét megkapó magyar zenekar is igen nagy létszám előtt kezdett el zúzni.
Az Archaic még számomra is meglepően nívós programot nyújtott, vélhetően a rengeteg ember látványa pörgette fel alaposan a bandát. Hallgatva őket, a Testament neve ugrott be elsőre, de csak érzésre voltak olyanok, nem mentek át kópiába.
A közönség nagy részének hallhatóan nem volt újdonság a muzsika, a csapattal együtt énekeltek és igen intenzív tetszésnyilvánítás volt az együttes jutalma. Az pedig elismerésre méltó, hogy két beugró zenésszel tették mindezt, főleg a friss gitáros srác volt elemében.
A megszokotthoz képest most egy kis kifutót építettek a színpad elejére, és ezen gyakori vendég volt Erdélyi Péter énekessel párban.
A basszusgitárosnak alig másfél hete volt arra, hogy egy ilyen fontos eseményre tüchtig legyen, de sikerült neki. Talán jobban elengedhette volna magát, ő kevesebbet is mozgott, mint társai. De játékába nem lehetett belekötni és végül is ez a lényeg.
Az, hogy néhány dal alatt belefeledkeztem abba, hogy „csipegetni” kezdtem, mindent elmond a színvonalról. Ütős félórát raktak össze, produkciójuknak és a koncertek előtt szétosztogatott CD-knek köszönhetően pár új Archaic-rajongót biztosan szereztek maguknak.
Hidden Desire / Behind / Last Man Standing / Withstanding / Lines / A Cold Embrace / Until We Fade
Sokat vártunk arra, hogy MegaDave újra teljes hosszúságú szettel mutassa meg magát. Utolsó találkozásunk óta lemezt adott ki a Megadeth élén és pár tag lecserélődött a csapatban. De a lényeg nem változott, így elsősorban arra voltam kíváncsi, vajon miként fog muzsikálni a metálszcéna egyik ikonikus alakja.
Sokkal jobban, mint azt vártam volna, ezt szögezzük le az elején! Pár éve még azért aggódtunk, hogy a rohadt rákot győzze le, most pedig itt volt, és szerintem az egyik legjobb Megadeth-koncertet kaptam. Oké, sajnos nem látom őket minden évben, de a csapat felével még nem is találkoztam Dave oldalán.
Közel telt háznyi ember volt kíváncsi a csapatra, ezért is volt remek döntés, hogy két hatalmas kivetítőt raktak a színpad két szélére, hogy a hátul állók is jól lássanak mindent. Bevallom, el tudnám viselni, ha állandóan itt lennének és akár fixen telepített kamerákkal dobnák fel a bulikat.
De nézzük, mit is mutattak a kivetítők. Először is egy minden csicsától mentes színpadképet, hátul egy méretes zenekari molinó és ennyi. A dob két oldalán egy-egy pici emelvény, de aztán kitakarás, ahol vélhetően a technikusok dolgoztak és a zenészek is hátramentek szusszanni egy kicsit, mégiscsak 60 feletti főhősökről beszélünk.
Másodszor egy nagyon jó formában és jó hangulatban muzsikáló bandát. Elsősorban Dave Mustaine arcán lehetett látni, hogy benne van a korban, de vagy én emlékeztem rosszul vagy most tényleg jó formában volt. Sosem volt az a rohangálós fajta, de most többször is futólépésre hajazó mozgással váltott mikrofont és helyet.
James Lomenzo basszusgitáros arcáról sem lehetett levakarni a mosolyt, rajta az igazi felhőtlen jókedv látszódott.
Így kezdtek bele a koncertbe az utolsó album címadó dalával, amit szerencsére nem erőltettek túl. Nem mintha bármi baj lenne a lemezzel, de ahhoz képest, hogy nem hallgatok folyamatosan Megadetht, a koncert közel 90%-a rendesen megmozgatott. És valahonnan a hátsó vinyóból jöttek elő a dalok szövegei és dallamai. Ezzel a közönség nagy része is így lehetett, mert szinte folyamatosan együtt énekeltük a dalokat a csapattal, szűnni nem akaró tapsviharral karöltve.
Ahogy láttam, Dave-et meg is lepte a fogadtatás, nem győzött hálálkodni és nem tűnt mesterkéltnek a reakciója. Furcsa volt látni az első dalnál, hogy mind a hangszere, mind pengetői sárga-fekete színben pompáztak, pont úgy, mint a Metallica utolsó lemeze és a hozzá kapcsolódó minden.
Szerencsére a fényekkel jól bántak, de a látvány miatt szépen telenyomták füsttel a színpadot. Hála a kivetítőknek, tisztán látszódott, hogy a főnök ujjai hogyan zakatolnak hangszerén. Nem olyan rég szállt be a bandába Teemu Mäntysaari, fiatalos energiája jót tett a csapatnak.
Nagyon szimpi volt, hogy Dave simán háttérbe vonult pengetni, ha Teemu szólózott és vokálozott. Azt tudjuk, hogy a mester nem énekel nagyokat, közelről nézve azon csodálkoztam, hogy egyáltalán ilyen minimális szájmozgással, miként tud ennyire erőteljes hangot kiadni magából, amivel nem volt semmi gond, szerencsére a torokrák már a múlté és nem maradt semmi maradandó nyoma.
És nemcsak vokálisan hozta a lemezről megszokott minőséget, a hangzás is tök jó volt. Úgy látszik, ha értő kezekbe kerül a sátor hangrendszere, akkor lehet ott jót keverni. És ahhoz, hogy ezek hárman a színpad elején ilyen pazar produkcióval rukkoltak elő, ahhoz biztos háttér kellett. Ez a biztos háttér pedig Dirk Verbeuren dobos volt. Különböző okokból kifolyólag vannak kedvenc dobosaim (például Mike Terrana, Atte Palokangas, Nicko McBrain, Zoltan Chaney), de egyre több az olyan dobos, akinek élőben nyújtott teljesítménye magával ragad és letaglóz. Mivel nem vagyok vájtfülű, a lemezeken mutatott teljesítmény finomságai annyira nem nyűgöznek le. Élőben kell látnom a zenekart és majd ott mondok véleményt. Többek között ilyen az Arch Enemy-dobos Daniel Erlandsson és ebbe a csoportba köszönt be most Dirk. Eszement nagyot produkált, és hála a kivetítőnek és a sok kamerának, elég sokat láttunk tudományából igazán közelről is. Állat volt, amit letett az asztalra, ennyire egyszerű!
Szóval ilyen biztos és erős háttérrel könnyebb elöl játszani, amihez még egy biztoskezű basszusgitáros is remek alapot adott. James volt talán a legaktívabb a hármasból, ő folyamatosan bejárta a színpad minden pontját. Szóval egymás után jöttek azok a tételek, amik az évtizedek alatt azért beleivódtak a metálrajongókba, nekem több csúcspontja is volt az estének. Az Angry Again nagyon nagy kedvenc, így természetesen az volt az egyik.
Azon picit meglepődtem, hogy az A Tout Le Monde ekkora kedvenc a rajongók körében, annak a francia nyelvű részét körülöttem mindenki énekelte. A dalok többségét ki-ki vérmérséklete szerint, de erre mindenki kiengedte a hangját. A másik természetesen a Symphony Of Destruction instrumentális része, amikor a „Megadeth! Megadeth! Megadeth!” skandálás már alap. Aztán a Hangar 18-t is jó volt élőben hallani, Teemu szólója ott is ütött, amúgy nagyon pozitív meglepetés volt a srác.
Korábban írtuk, hogy Dave szerint Teemu az a gitáros, aki úgy tudja eljátszani a dalokat, ahogy annak idején ő megírta, és ezt maximálisan alá tudom támasztani, nem éreztem, hogy teljesen átalakítva, a saját képére formálta volna a dalok rá eső részét. Ha valaki próbált felkészülni a neten található setlistekből, sokra nem ment, igazából ez volt a turné első állomása, korábban Dél-Amerikában jártak és közvetlenül előttünk két fesztiválfellépésük volt. Utólag már tudjuk, hogy alaposan belenyúltak a diszkográfiába, rengeteg lemezt említettek meg, de a ’Rust In Peace’ album kiemelkedett mind közül.
A normál műsor végére két gigasláger jutott, a már korábban említett Symphony és a Peace Sells, ahol megjelent a színen a banda „kabalafigurája”, Vic Rattlehead. Rövid pihenő után még egy igazán ütős tétellel jöttek vissza, és szerencsénkre a Holy Wars ikonikus riffjét pont előttünk nyomta el. Nekem az a rész az egyik kedvencem a csapat munkásságából, így kíváncsi voltam, mennyire gyorsan járnak Dave ujjai. Egész jól hozta azt a részt, de az egész dal feltette a koronát a bulira.
The Sick, The Dying… And The Dead! / Dread And The Fugitive Mind / Wake Up Dead / In My Darkest Hour / Angry Again / Hangar 18 / She-Wolf / Trust / A Tout Le Monde / Sweating Bullets / Dawn Patrol / Poison Was The Cure / Tornado Of Souls / We’ll Be Back / Symhony Of Destruction / Peace Sells // Holy Wars… The Punishment Due
Az Archaic jó kis felvezetés volt, és látva a produkciójukat, úgy érzem, bárhol megállnák a helyüket, még ezzel a felforgatott felállással is. Nem tudtam, mit várhatok a főzenekartól, de bíztam benne, hogy a Megadeth ennyi idő után nem okoz csalódást. Rég találkoztunk, de sokkal jobbat kaptam, mint amire számítottam. A csapat teljesítménye sokban függ attól, hogy a főnök milyen hangulatban és formában van, láthatóan nagyon jól érezte magát, és ez hamar átragadt ránk is. Ennek (is) köszönhetően egy igen erős bulit kaptunk MegaDave csapatától!
Szöveg és fotók: Savafan
Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
