rattlead.hu
Ha csupán borító alapján kellene választanom, simán átsíklanék a Powermad 1989-ben piacra dobott, Absolute Power címet viselő albumán. Szerencsére azonban még ugyanakkor felhívta a figyelmem rájuk a Metal Hammer Hungarica, így felírtam magamnak őket egy beszerzési listára. Meglehetősen hosszú idő elteltével sikerült végül CD-n megvennem az anyagot, majd néhány évvel ezelőtt, szinte csodával határos módon Drávucz Karcsi barátom révén egy amerikai nyomású, tökéletes állapotban lévő promóciós LP formájában is hozzájutottam!
A csapat 1984-ben alakult Minneapolis-ban, Minnesota állam legnagyobb városában. Öt esztendő leforgása alatt, lényegében két demo és két EP felmutatása után kerülhetett sor a 43 perces debüt megjelenésére, amelyen már egy hibátlanul összerakott, kiforrott stílust tálalnak a hallgatóságnak.
Az én definícióm szerint a banda jóféle power/thrash/speed muzsika keverékét játsza, zenéjükben a sebesség progresszív elemekkel, és nem mellesleg remek dallamokkal párosul.
A zenekar rögtön a vágóhídon kezdi a mészárlást (Slaughterhouse). A korai Metallicáéval rokon száguldást helyenként trappolós ritmussal kombinálják, majd a következő, címadó tételben kíméletlenül nyomják tovább a gázpedált. Személy szerint nagyon kedvelem, amikor egy ilyen tökös zenére magas sikolyokkal tűzdelt, mégis kellőképpen agresszív ének érkezik.
A lemez legnagyobb „slágere” a középtempóban csordogáló Nice Dreams. Eszméletlen muzikalitás árad belőle, már a dalt nyitó alapriff azonnal megfog, és a folytatásban is hatalmas harmóniákat hallunk. Todd Haug gitáros és Joel Dubay gitáros/énekes hangszeres játéka, illetve Joel padlást lesöprő rivallásai élményszámba mennek. Érdekesség, hogy a nóta az 1989-es Dad című filmben is szerepel. Nekem kétségtelenül ez a szám a legnagyobb kedvencem a Plastic Town mellett, amelyben a kemény alapokon zakatoló ritmusgitárra helyenként akusztikusan épül rá a másik hathúros.
A Minnesota-beli srácok ars poeticájaként is értelmezhető Test the Steel (Powermad) zúzdája a tekerés ellenére tartalmaz szellősebb hangszeres részeket, ahol Jeff Litke basszusfutamai kitűnően kidomborodnak.
A B.N.R. (Bodies Not Recovered, azaz „A holttestek nem kerültek elő” – micsoda hullaszagú cím!) instrumentumokban gazdag első másfél perce akár a Shrapnel Records főnök, Mike Varney gitárhős-iskolájában is megállná a helyét, a folytatás pedig egy klasszikus, kapkodós Anthrax-re hajaz. Piszkosul ütős cucc!
Az 1989 áprilisában, tehát szűk két hónappal korábban megjelent, első Annihilator anyagát záró Human Insecticide vehemenciájával darálnak be a Failsafe-ben. Itt kevesebb a melódia, ám annál több a könyörtelen cséphadarás. A lemez legkegyetlenebb percei ezek!
Tördelt, progresszív thrash ritmussal döngöl a Brainstorms (hasonképpen darabosan szaggat, mint a Return from Fear), melyre Joel pszichopataként tolja a szövegét (és üvöléseit), ezekre szinte folyamatosan válaszolgat Litke és Haug alkalmi férfikórusa. Az itt villantott gitárszólóra Megadave is büszke lenne!
Dobosteljesítményből szintén jelest kell adnom, bár két ütős is fel lett tüntetve, akik közül egyértelműen John Macaluso a húzónév, de ne vitassuk el Adrian Liberty érdemeit sem!
Improvizatívnak tűnő akusztikus futam vezeti fel a „Végső határt”, a rendkívül változatos szerzemény pedig méltóképpen teszi fel a pontot arra a bizonyos i-re!
Köszönhetően a felettébb kiválóra sikeredett ’89-es dalcsokornak, amelyről annak idején az MTV metal szekciójában is nyomtak klipes nótákat, egyre többen kedvelték meg őket. Minden jel arra mutatott, sínen van a szekerük. 1990-ben a tagok egy David Lynch filmben (Wild at Heart – Veszett a világ) tűntek fel cameo szerepben, ám végül ugyanabban az évben mégis beleálltak a földbe. 2007-ben alakultak újjá, azóta egy albumot adtak ki 2015-ben, Infinity címmel. Elvileg napjainkban is működnek, remélem, egyszer találkozunk velük valahol!
Végszóként csak annyit írnék: a műfaj kedvelőinek -illetve a jubileumi megemlékezésben hatásként felhozott bandák híveinek- a mai napon kereken 35 esztendős Absolute Power abszolút kötelező!
