Hard Rock Magazin
Egyszer régen, még 1990 nyarán, Münchenben járva, a World Of Music nevű lemezbolt bejárata elé kitett hangfalakból üvöltött az Easy Come, Easy Go, be kellett mennem megkérdezni, mi ez a k.rva jó zene, hogy aztán meg is vegyem bakeliten az ‘In The Heart Of The Young’-ot. Ekkortól datálható plátói szerelmem a Winger iránt. Sohasem találkoztunk személyesen, de mindig is szerettem, dallamos hangja a fülemben csengett, gyűjtögettem az ereklyéket tőle. Most, 34 év után, már a búcsúturnéján láttam végre élőben a zenekart.
Az A38 Hajó már 8-kor úgy tele volt, hogy közelebb álltam a hátsó falnál felállított keverőhöz, mint a színpadhoz. Nem szeretek furakodni. Az emberek látványosan unatkoztak, hangosan beszélgettek, fél 9 előtt pár perccel a Whole Lotta Love szólt a hangfalakból, de a kutya se figyelt oda. Mindenki a banda megjelenésére várt. Merthogy azon ritka koncertek egyike volt ez, ahol nem volt előzenekar.
Az utolsó lemez, a ‘Seven’ egyik dalával termettek a színpadon pár másodperces elsötétítés után, Kip Winger napszemüvegben tolta a hajó gyomrában, mint annak idején Don Dokken.
Három gitáros gondoskodott a vaskos hangzásról, és mindhárom vokálozott is Kip mellé, igazi 80-as évek feeling!
Paul Taylor billentyűs-ritmusgitáros a 2023-as lemezre tért vissza a bandába, így bátran hirdethették, hogy az első 2 albumon szereplő eredeti felállás állt ki elénk, kiegészülve egy második szólógitárossal.
Ezen a turnén ez a bizonyos második gitáros a pályája során talán legtöbbször Jeff Scott Soto oldalán feltűnt Howie Simon volt, bongyor fürtjei alól micsoda magasak törtek elő! Énekesnek se kutya.
De persze a fő szólógitáros Reb Beach. Az a Reb Beach, aki a Whitesnake-ben amolyan szürke eminenciásként húzódott meg Doug Aldrich, majd Joel Hoekstra árnyékában, itt azonban kiélhette magát.
Tényleg, az megvan, hogy az elmaradt Whitesnake-koncert óta Reb Beach a 4. zenész a bandából, aki fellépett Budapesten? Ott volt ugye Hoekstra akusztikus bulija, de ő az Accept tagjaként is visszatér még a Rockmaratonon, pár hete Dino Jelusick énekelt hatalmasat az Analogban, Bruce Dickinson oldalán pedig Tanya O’Callaghan játékát csodálhattuk meg.
És nem említettem még Rod Morgenstein dobost, akit Steve Morse hozott be az életembe, a Dixie Dregsben, és később a Steve Morse Bandben is együtt zenéltek, sőt, zenélnek újra.
Azt a precízen energikus játékot, amit nyújtott, ritkán lehet megcsodálni hazánk színpadain. Talán csak Glenn Hughes legutóbbi koncertjén láttam hasonlót Ash Sheehantől.
Howie elég régóta turnégitárosa az együttesnek, ez meg is látszott a produkcióján, nem úgy viselkedett, mint egy beugró. Váltott szólók, ikergitárszólók mellett időnként főszerepet is játszott, mint például a Can’t Get Enuffban, vagy rögtön utána a Down Incognitóban, melynek végén hosszabb lehetőséget is kapott, persze csak a bandatársak szigorú felügyelete (értsd: kísérete) mellett.
Inkognitóban Reb Beach szájharmonikázott egyébként a nótában.
Eddig mindent egy szuszra nyomtak le, itt volt az első levegővétel, gitárcsere, napszemüveg le és Kip köszönete a közönségnek, hogy nagyszámú jelenlétükkel támogatják az élő muzsikát. (Mondja az, aki épp letenni készül a lantot!)
A Proud Desperado az új lemez klipes dala volt, biztos voltam benne, hogy elnyomják. A Junkyard Dogban meg megint jöttek Howie magas hangú vokáljai. Mintha csak a Sweetet hallanám!
A Hungryban a billentyű került némileg a középpontba, a Miles Awayben meg még inkább. Kip elmondta Paul Taylorról, hogy turnézott Steve Perryvel (Journey), Tommy Shaw-val (Styx), a Cinderellával és közreműködött Mick Mars (Mötley Crüe) idei szólólemezén is. Nem beszélve Alice Cooperről, akinél megismerkedett a fiatal basszusgitárossal a 80-as években.
A Rainbow In The Rose-ban inkább Reb hangja tűnt fel Kipé mellett, majd a banda tűnt el a színpadról, hogy Reb Beach önálló produkciója alatt szusszanjanak egyet. Volt ott minden, extra riffektől kezdve nagy tekeréseken át tapping technikával előadott dallamszólóig, de én csak Reb arcát néztem közben, olyan képeket vágott, amiből kijönne egy külön fotóalbum.
A többiek kifújhatták magukat, mert kb. 5 percig egyedül uralta a deszkákat, majd a hangszeresek visszatértével – Howie basszusgitáron – elnyomtak egy instrumentálist, Reb leghíresebbjét, az 1991-es ‘Guitars That Rule The World’ Metal Blade Records kiadói válogatáslemezen megjelent, majd 2020-as szólólemezére újra felvett Black Magicet.
Ezután Kip is visszajött, visszahódította hangszerét Howie-tól, kispadra küldte mikrofonállványát és innen headsetbe énekelve folytatta, jóval nagyobb mozgásteret engedve magának a koncert hátralévő részében. Közben fotót csinált a közönségről, majd újra megköszönte, hogy életben tartják a rockzenét.
A Time To Surrenderben először láttuk – de nem utoljára – Paul Taylort is szólózni gitárján.
Majd jött egy rövid, de velős dobszóló, amolyan Cozy Powell-esen, zenei aláfestésre, bár itt a műfaj a doomos gitárriffektől a jazz-rockos zongorajátékig terjedt.
Ezután már csak a felhőtlen boldogság, a legnagyobb slágerek, a közönségénekeltetés volt hátra, elhangzott az Easy Come, Easy Go is, 600 torok üvöltötte Kippel, hogy „sometimes high, sometimes low”, 1200 tenyér csattant a nóta ütemére, majd a Madalaine végén jött a bemutatás és a nagy, mindent lezáró szólók a You Are The Saint, I Am The Sinner gitárriffjeire.
Visszatapsolás után egy nem kevésbé nagyszerű Blind Revolution Mad, 21:59-kor már csak a közös fotó maradt, a lepacsizás az első sorral és a maradék pengetők kiszórása a hátrébb állók közé. Felejthetetlen este volt, kellemes emlékeket ébresztett. Az Easy Come, Easy Góval indult a kapcsolatunk, és majdnem pontosan azzal is zárult 34 év elteltével. Az utolsó pillanatban ugrottam be a 2 hónapja telt házas műsorra Dzsó barátom helyett, és a Winger koncertje annyira jó volt, hogy nagyon gyorsan elröpült az a másfél óra, rövid beteljesüléseként az 1990 óta tartó plátói szerelemnek.
Stick The Knife In And Twist / Seventeen / Can’t Get Enuff / Down Incognito / Proud Desperado / Junkyard Dog (Tears On Stone) / Hungry / Miles Away / Rainbow In The Rose / Black Magic / Pull Me Under / Time To Surrender / dobszóló / Headed For A Heartbreak / Easy Come, Easy Go / Madalaine / You Are The Saint, I Am The Sinner // Blind Revolution Mad
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a Livesoundnak!
