Dionysos Rising
Kiadó:
Mascot
Honlap:
facebook.com/bccommunion
Hát ezt nem tesszük ki az ablakba! Ahhoz képest, hogy a Black Country Communion minden egyes zenésze már önmagában legenda, mi eddig elég mostohán bántunk velük ezen az oldalon. Egyetlen albumukról sem írtunk recenziót, mindössze a "Live Over Europe" DVD-jüket dicsérte agyon Túrisas kolléga a rá jellemző humorral. Szinte félve ismerem el, hogy a BCC nálam brutálisan megkésett szerelem. Ha jól emlékszem, jómagam is csak tavaly vagy tavalyelőtt szereztem be a kiadványaikat utólag. Ez, kérem szépen, nettó hülyeség... És el is mondom, miért.
Azért határolja ez a mulasztás az ostobaság határát, mert: (1) Glenn Hughes zseniális hangszeres és még jobb énekes, aki 73 évesen is bomba formában van (amit nagyon kevés hasonló korú pályatársa mondhat el magáról). (2) Joe Bonamassa szívós munkával bebizonyította, hogy a magának való sarki gyógyszerészre emlékeztető fazonja ellenére brutálisan jó gitáros és szinte kifogyhatatlan ihletű dalszerző. (3) Jason Bonham méltóképpen őrzi legendás édesapja örökségét, sőt ma már saját jogán is simán befér egy ilyen kaliberű szupercsapatba. (4) Derek Sherinian meg nyilván nem lehet hurkaujjú szemfényvesztő, ha a Dream Theater vagy épp Alice Cooper elég jónak gondolta a csatlakozáshoz. Ilyen zenészanyagból vajon születhet rossz vagy akár érdektelenül közepes muzsika? Aligha, maximum a csillagok katasztrofálisan szerencsétlen állása mellett, ami itt nyilvánvalóan nem érvényes. (Megjegyzem: a hasonlóképpen Hughes és Bonham nevéhez köthető California Breed viszont nem jött be igazán.)
Az "V" című (a sorban értelemszerűen 5.) albumot az együttes jóval korábbra ígérte, de a pandémia és a tagok ilyen-olyan, más irányú kötelezettségei a megjelenést rendre elhalasztották. A koncepció nyilván nem változott: jellegzetes brit hagyományokkal rendelkező blues alapú rock zenét tolnak erős (és abszolúte érthető, logikailag könnyen levezethető) Led Zeppelin, Trapeze és Deep Purple áthallásokkal. Ezt teszi kicsit kevésbé direktté Bonamassa kivételes dalszerzői képessége és az klasszikus blues iránti megkérdőjelezhetetlen elköteleződése.
Bevallom férfiasan, nekem pont azok a számok jönnek be leginkább, ahol a nagy elődök hatásai határozottan és minden szégyenérzet nélkül előtérbe kerülnek (Pl. Stay Free, Love And Faith, The Open Road). Tőlük nem az eredetiséget várom, hanem azt a hamisítatlan "70-es évek" fílinget, amelynek megidézésére minden joguk és adottságuk megvan. A producerként és hangmérnökként régóta velük dolgozó Kevin Shirley ehhez tökéletesen pászentos soundot kevert. A kb. 50 perces "V" a bikaerős BCC diszkográfiába - hogy ezt a zavaros anglicizmust használjam - varratlanul (seamlessly) illeszkedik. Vajon mennyi muzsika van még Glenn Hughesban? Elképesztő a fazon!
Tartuffe
