rattlead.hu
A Keménykedő Barbie és kompániája
Sok műfajjal találkoztam már életemben és ahogy kutakodik az ember, bizony talál igazán kretén bandákat és hozzájuk tartozó kretén műfaj-azonosításokat. Az idei 2024-es nyertesem nem más, mint a New Orleans-i Brat együttes (jelentése rosszcsont, csitri, kölyök), amely már a megjelenésével szabályosan kiverte nálam a biztosítékot!
A csapatot ugyanis Liz Selfish vokalista kisasszony és Brenner Moate gitáros/vokálos hozta tető alá 2020-ban és hozzájuk csapódott Ian Hennessy basszeros és Dust Eagan dobos. Ha már a csapat bandafotóját nézem, egy erőteljes MIAF**** indul meg az agyamban: egy cuki kis barbi baba egy 200 plusz kilós tekegolyó dobos és két redneck zenész, akik bimboviolence zenét tolnak, ahogy ők mondják. Nos.., ez még inkább elkezdett további agysejteket pusztítani az agyamban, meghallván ezt a műfaji megnevezést, majd elkezdtem gondolkodni. Cuki rózsaszín masnis hardcore-powerviolence??? Vagy mi az Isten??? Mindenesetre már Size mesternél is láttam az együttes egyik klipjét, hozzáfűzve hogy, „Milyen cuki kislány tolja a keménycsajt”. Ettől az érdeklődési szintem jobban megugrott, így meghallgattam a debüt lemezüket, ami a Social Grace címet kapta és Március 15-én látott napvilágot. 10 dalt tartalmaz és a játékidő csak 21 perc. Itt egy picit megkönnyebbültem, tekintve hogy ezt a MIEZAEZ?! kategóriájú bandát nem kell sokáig hallgatnom és sokkal jobban rá tudok fókuszálni a zenei részre, mint a külső dolgokra. Alapjáraton nem vagyok ellene a frontcsajos metál bandáknak, de amikor azt látom, hogy nagyon sokan szeretnének keménykedni, tesztoszteront növelni magukban és jobbnak mutatni magukat, mint a férfiak, akkor bizony ott vannak bajok. Marketing tekintetében viszont, egy dögös csajjal bármely banda el tudja adni magát, főleg Bécinek! (Bocs ezt nem hagyhattam ki!)
De nézzük a lemezt!
Első meglepetésemre az Ego Death elég erőteljesen indul és még inkább meglep, hogy a Dustin ilyen jól tolja a rövid, ám elég intenzív Blastbeat-et. plusz pontnak fel tudnám hozni a gitárhangzást, ami elég mocsadék és nagyon kellemesen cseng a fülemben, ráadásul a dalnak van egy erőteljes húzóereje is.
Ahogy haladok a Hesitation Wound-hoz, ami bővelkedik punk és hardcore elemekkel, egy negatív dolog nagyon szembe jött velem Liz vokáljában: miért kell ennyi visszhang effektet rátenni?! És amúgy csak én érzem azt, hogy eléggé gyenge ez a fajta ordibálás és ezért teszik rá a visszhang effektet, hogy ezzel kompenzálják Liz hiányosságait?! Mert ha igen, akkor bizony a kisasszonynak ejnye-bejnye!!! De zeneileg viszont eddig elég patentnek gondolom a dolgot, mert doom-os témáktól kezdve, groove-os riffeken keresztül punk és grind elemekkel megfűszerezve ez viszonylag vállalható zene.
Jön a Slow Heat, ami egy igazi doom Juggernaut, és már a riffje is könnyebben megfogott, mint a vokálok. A tempók remekül váltakoznak a dalban: lassúból át gyorsba, majd vissza középtempóba és ezáltal a dalnak megvan az a kerek harcore-punk érzése.
A 4. dal, a Truncheon szintúgy gyors fokozatba kapcsol és megmondom az őszintét, ha Liz vokálja erőteljesebb lenne, akkor még el is tudnám hinni, hogy ezek bizony nem kispályás zenészek, de így picikét olyan mintha egy diétás vegán Powerviolence csapatot hallgatnék. Csupán 2 kalóriások!
A Human Offense jól indul a punk-os indulójával és a sivító gitárokkal. Totálisan beindítja a fantáziámat ezt illetően, aztán jön a váltás, ahol a basszusgitár dörmögése szabályosan úgy hatol át a dobhártyámon, mint kés a vajon. Brenner, a gitáros természetesen bizonyos helyeken igyekszik besegíteni Liz-nek az éneklésben, hogy magát hozzáadja, de igazán nem sokat javít a helyzeten. De lehet, hogy az én hallásom fura és ez lenne a normális.
Hatodikként a Rope Drag ismét remekül belekezd a riffekkel és még mindig nem tudok elszabadulni ettől a mocsadék gitárhangzástól. Egyszerűen imádom. A kezdőriffért pedig 10 pont jár! Amit igazán érdekesnek találok, hogy a banda sokkal inkább a Powerviolence-ből ered, de elég sok helyen érezhetőek a grindcore hatások is.
Következőnek jön a Blood Diamond, és itt ki kell jelentenem: ez eddig a legjobb nóta a lemezről, mert jól reprezentálja Powerviolence és hardcore stílust! Brenner hangja itt egy picivel jobban előrébb van tolva és maga a dalszerkezet is roppant mód szórakoztató és fogós.
Habár egy kicsit érdekesen indul meg a következő dal, a Snifter, ettől függetlenül vannak azért kiugró pillanatai, amitől szerethetővé válik a nóta. De még mindig túlvisszhangzik a vokál, így azok továbbra is valahogy elvesztik a varázsát. A vége felé azért a blastelős rész picivel kárpótolja csalódottságomat, de csak egy picit.
Utolsó előtti tételnek jön a Sugar Bastard, ami már a nevével is kivívta nálam a Respect-et és ezzel a banda picit feltornázta magát nálam. A dal maga pedig egy igazi agresszív töltet, és habár az ének nem is, de maga a dalszerkezet és annak kontextusa sok mindenben kárpótol. Némileg. Ez tipikusan egy Crust-osabb punk nóta, amit bármikor bebaszhatok egy thrash barbeque buli lejátszási listájába és akkor megindul az igazi tombolás. Fontos megjegyezni, hogy a sebesség mellé remekül párosul a fogékonyság és ezáltal lesz ez a nóta a második kedvencem erről a lemezről.
És jön a 10. és egyben utolsó dal, a Social Grace, ami utolsó nekifutásnak egy picikét death metalosan indul, aztán átmegy slam-be és végül jönnek a powerviolence és hardcore hatások mégjobban death metallal körítve. Gyakorlatilag olyan mintha desszertnek kapnál egy tál Curry’s steak-et, hogy ezzel fejezd be a 4 fogásos vacsorádat.
Nos, miután a lemezt végigpörgettem és objektíven kéne néznem a dolgot, akkor azt kell mondanom, hogy a zene teljes mértékben rendben van, mert extrém metál és hardcore elemekben bővelkedik és a hangzás organikussága és a gitár mocskossági szintje is kiemelkedő a számomra. Dustin-nak a dobosnak meg minden elismerésem, mert ekkora testtömeggel Blastelni mindig felér egy kihívással és ezért csak jobban tudom őt tisztelni. Az egyetlen problémám az Liz hangjával van. Nagyon erőtlen és még ha igyekszel is ennyi visszhang effektet rátenni a keverésnél, akkor sem lesz ennyire brutális, és ezen az ordításon bizony még dolgozni kell. Még érdemes hozzáfűznöm azt is, hogy ettől a Brat egy picit veszít a hitelességéből, mert reklámozhatják magukat Bimboviolence-nek vagy bármi anyámnak, lehet cukipofa a kiscsaj, aki megpróbál keménykedni, de amint meghallod, hogy hogyan vokálozik, nagy valószínűséggel egy bizonyos szintű csalódás fog érni.
Mint ahogy most engem! úgyhogy nem adhatok ennél jobb pontszámot, mert ha a vokál gyenge, a zene kontextusa is veszít az értékéből!
