rattlead.hu
Érdekes belegondolni abba, amíg a Metallica, a Slayer, az Anthrax, vagy a Megadeth (esetleg az Exciter, az Anvil) megalakulásuk után – és itt most a tengerentúli színtérről beszélek – „szinte azonnal” szerződéshez jutottak és megjelentették debütáló albumjaikat, addig a keményebb kötésű, náluk még extrémebb és egy kicsivel később alakult formációk (pl. Mantas/Death, Xecutioner/Obituary, Morbid Angel, Oblivion/R.A.V.A.G.E./Atheist, Master/Death Strike, netán Trouble, St. Vitus, The Obsessed) bemutatkozó alkotásai jóval később láttak napvilágot létrejöttük után. Sőt, minden idők legsötétebb, legdurvább – az akkori időkhöz viszonyítva – lemezének fejedelme, a Possessed által elkövetett Seven Churches-nek sem kell éveket várnia, hogy a boltok polcaira kerülhessen. Érdemes abba is belegondolni, hogy, ha a Fuckin’ Death, a Scream Bloody Gore vagy az Altars of Madness mondjuk 1985-ben jelent volna meg…
Mindezen sorokat azért írtam le, mert 1984-ben Flintben (Michigan állam) összeverbuválódott egy csapat, amely akkoriban, azokban az időkben talán a legszélsőségesebb zenét tolta. „Első körben” Tempter, majd Ultraviolence (ekkoriban egy öt fős társaságként feldolgozásokat játszottak), aztán Genocide lett a nevük, végül 1986-ban megállapodtak a Repulsion mellett. (Gondolom azért döntöttek a névváltoztatás mellett, mert akkoriban a tengerentúlon volt már pár csapat Genocide néven.) Az érintettek: (ez még 1984) Matt Olivo és Matt Diffin gitárosok, Scott Carlson énekes, Sean MacDonald basszusgitáros, valamint James Orval Auten dobos (R. I. P. – 2023. 11. 07.) voltak, azonban mire a Toxic Metal demó 1984. novemberében kijött, kvartetté olvadtak, lévén Matt Diffin már nem volt a csapat tagja, Auten-t pedig Phillip E. Hines (R. I. P. – 2006. 12. 05.) váltotta a dobok mögött. Az 1985. október 21.-én „közkinccsé tétetett” Violent Death demóra még tovább fogyatkoztak, mert azt trióban rögzítették, mégpedig Scott Carlson basszusgitáros/énekes, Matt Olivo gitáros és az új ütős, Dave „Grave” Hollingshead részvételével (csak a rend kedvéért: ezen a demón szerepelt egy Six Feet Under című nóta). 1986. január 26.-án aztán jött a The Stench of Burning Death (immár Aaron Freeman gitárossal a soraikban), majd a névváltoztatás és vele együtt a Slaughter of the Innocent demó. Minden kezdet nehéz, ahogy tartja a mondás, és ezt Scott Carlson szavai maximálisan alátámasztják, arra nézve, hogy mennyi támogatást, segítséget kaptak akkoriban a fanzine-ektől, illetve, hogy az elegendő volt-e a banda életben tartásához. „Ami a banda életben tartását illeti, nem, mert vesztettünk; a dobosok jöttek és mentek, mert, tudod hogy Phil, aki velünk volt, egy másik zenekarban játszott, ami akkoriban nagyon jól ment, így csak részmunkaidőben volt nálunk és olyasvalakit akartunk, aki teljes mértékben elkötelezett amellett, amit csinálunk. A basszusgitárosok jöttek-mentek, ahogy mondtam, felbukkantak a barátnők; amikor fiatal vagy, nem sokáig fókuszálsz önmagadra, hacsak nem vagy teljesen megszállott úgy, ahogy Matt és én voltunk.” Jaj, és el ne felejtsük, a banda pályafutásában – hacsak, rövid ideig is – volt egy történelmi szál, ugyanis Scott Carlson és Matt Olivo ’85 júniusában csatlakoztak Chuck Schuldinerhez (R. I. P.) és Kam Lee-hez, a Death-hez, miután kirúgták Rick Rozzt, és basszusgitáros nélkül maradtak.
Scott: „Rendeltem egy Guillotine nevű magazint, amely csak egy újabb underground magazin volt, amelynek hirdetését valószínűleg a Brain Damage hátulján olvastam. Vagy valami ilyesmi. Két-három dollárért rendeltem meg, és amikor megkaptam, Mark Edwards és John Gross, a szerkesztők, elküldték nekem az akkori, két-három különböző számaikat – nagyon kedvesek voltak, hogy elküldték az összes, akkortájt megjelent összes fanzine-jüket -, és az egyikükben volt egy hirdetés a Mantas nevű bandáról, amely nemrég Death-re változtatta a nevét, és amikor elolvastam a cikket a bandáról, akkor döbbentem rá, hogy nekik kell(ett) lenniük, hogy olyan sok mindent, amit olvastam róluk, pontosan úgy hangzott, mint amit/ahogy, mi tettünk. Nyilvánvalóan egy kicsit más volt, azt hiszem, egy kicsit jobban hasonlított a Slayerre, a Possessedre, mint mi, de határozottan ugyanaz a vonal és koncepció elég közel állt hozzájuk ahhoz, ahogy Matt és én felkeltettük az érdeklődésüket, hogy kapcsolatba lépjünk ezzel a sráccal, Chuckkal és megpróbáljunk alapítani egy zenekart.” Hiába az Államokon belüli földrajzi távolság, mind Carlson, mind Olivo nagyon rövid ideig voltak a Death tagjai. Flintből Floridába költöztek, és több próbatermi felvétel (egészen pontosan, 1985. májusától augusztusáig öt rehearsal tape a termés) is fűződik a nevükhöz. Scott: „Ha sohasem voltál Flintben, az egy fajta kiégés”. Matt: „Ugyanolyan kockázatos volt Flintben maradni.” Ezenkívül még azt is hozzátették, hogy Flint nem feltétlenül volt a ’80-as években az extrém metal fellegvára. Scott: „Birminghamhez hasonló régi ipari város, valójában inkább olyan, mint Coventry, ha már jártál valaha Angliában. Mint egy kisváros, amely korábban nagyon ipari volt, amikor az autóipar virágzott ott, de ahogy az idők megváltoztatták az autóipart, mivel Flintből más helyekre költöztek, és Flint egy kihaló város lett, úgymond egy kiégett csillag. Otthagyni? Egyáltalán nem volt veszíteni valónk, ha ott élünk, még manapság is sok szerettünk és barátunk van ott, de Flint határozottan nem volt a számunkra való hely, és örültünk, hogy nem ott éltünk”. Matt: „Fiatalok voltunk, és amúgy is nagyon kalandvágyók. Úgy értem, ez amolyan távoli törekvés volt, de ugyanakkor, amikor elkap egy olyan mozgalom, ami olyan fiatal és friss, mint amilyen akkoriban a death metal mozgalom volt, és az ember benne van a dolgok sűrűjében, és annyira odaadóan foglalkozik vele. Meg is tettük, ha ilyesmit csináltunk, nem gondoltuk meg kétszer sem, olyan volt, hogy „megyünk!”. Miután, Chuck azt mondta: „Ez jó”, csak összepakoltuk a szarjainkat és elmentünk”. Ami, a tiszavirágéletű kooperációt illeti, arról Carlson így nyilatkozott: „Egyértelműen jól kijöttünk egymással. Chuck, tudod, a testvérünk lett annak idején. Sajnos teljesen elvesztettük a kapcsolatot a sráccal, de… Kam viszont, másfelől, fiatal volt, volt néhány dolga otthon, minden nehéz volt, tudod! Mindannyian fiatalok voltunk”. Ezen túlmenően mozgalmas időszakot tudhattak a „srácok” maguk mögött, ugyanis ’85 augusztusában felbomlott a formáció, miután Kam Lee (akkoriban dobos volt) kilépett a zenekarból és nem tudtak a helyére új ütőst találni. Chuck San Franciscóba költözött, hogy újjáalakítsa a Death-et, míg Scott és Matt visszamentek Flintbe, hogy a Genocide-ot hívják újra életre. Scott: „Nos, alapvetően Chuck, Matt és én dobos nélkül ültünk le együtt, a másik pedig, ami kulcsfontosságú volt, az volt, hogy nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha Terry Sadler seggét csókolnám a Slaughter-ből.” (Ez utóbbi mondat arra utalt, hogy Chuck jóban volt a kanadai zenekarral, amellyel rövid ideig jammelt, és, amelynek rövid ideig tagja volt, illetve felvételeket készített velük). „Ott voltunk mindannyian, és Mark a Guillotine-ból is ott volt, és épp akkor kapta meg a Slaughter Surrender or Die demóját, és, amikor hallgattuk, úgy voltunk vele, hogy „ezek a srácok valami új utat törnek, kemény, mint a Celtic Frost, de gyorsabbak, mint a Slayer. És, teljesen lenyűgözött a hangzásuk, és azonnal inkább olyan akartam lenni, mint egy technikás death metal banda, amely nyilvánvalóan… hallottad a Repulsion albumot, és hallottad a Death előrehaladását, amelyről tudod, hogy a maga módján zseniális. Két különböző területet alakítottunk ki, és nem volt dobosunk, ezért úgy gondoltuk, az a legjobb, ha hazamegyünk és erre az új ötletre koncentrálunk, ami az első pár dalon alapult, azt hiszem, ez a Six Feet Under volt és a Lurking Fear. Azok olyanok voltak, mint az első pár nótánk, és emlékszem, ahogy Chucknak lejátszottuk a Lurking Fear-t, és őt egyáltalán nem érdekelte, szóval tudod, hogy ez megint nem volt rossz érzés, szerettük Chuckot és szeretjük ma is, de akkoriban csak azt tudtam, hogy haza kell mennünk, és elkezdjük azt, ami a Horrified lett.” Matt: „Igen, nyilvánvalóan mindkét félnek ez működött a legjobban, nem voltak rossz érzések”. Majd fogták a sátorfájukat, visszamentek Flintbe és beszállt hozzájuk a punk közegből érkezett Dave „Grave” Hollingshead dobos. (Becenevét azért kapta, mert azzal vádolták, hogy valaki mással együtt kirabolt egy sírt egy temetőben).
Ezt Scott Carlson is megerősíti. „Igen, ezt arról kapta, hogy kirabolt egy sírt, ha el tudod olvasni a kollázst az albumon, ha ráteszel egy mikroszkópot arra a cikkre és elolvasod, ő és pár haverja, amikor középiskolás korukban kiraboltak egy sírt egy temetőben, és ellopta a koponyát, és egyébként Helgának hívták – ha hallottad a Helga (Lost Her Head) című dalt, onnan jött az ötlet. Helga, pedig történetesen az egyik megyei ügyész anyja vagy nagymamája volt, és ez nem jött túl jól Dave-nek a perben, de mivel olyan fiatal volt, egy kis ejnye-bejnyével elengedték az ügyét”. A számokat 1986. júniusában vették fel a michigani Flint egyik alagsori stúdiójában (Home stúdió – Larry Hennessy), majd 1989. márciusában a Silver Tortoise Soundlabban (Ann Arbor, Michigan) Jonas Berzanskis, Scott Carlson és Aaron Freeman remixelte azokat, a producer Doug Earp, és a Repulsion voltak, míg a végleges verziót az Earache rövid életű alkiadója, a Bill Steer és Jeff Walker (akkoriban Carcass) által működtetett/üzemeltetett Necrosis Records szabadította a világra. Újfent megkerülhetetlen az akkori korszellem, amikor a thrash abszolút mértékben a tetőfokára járatott (Reign in Blood, Peace Sells…But Who’s Buying, Game Over, Doomsday for the Deceiver, Eternal Devastation, Pleasure to Kill – és még sokan mások), kijött ez a thrash-nél jóval extrémebb alkotás, egy olyan mű, amelyet korábban senki sem hallott. Az addig napvilágot látott, korai hc/punk albumokon jóval túlmutatott, úgy gondolom, hogy a 29 és fél percben tálalt 18 dal önmagáért beszél. Változatosság még csak nyomokban sem fedezhető fel, egymás után, ugyanazon sebességen darálják le a The Stench of Burning Death-et, az Eaten Alive-ot, az Acid Bath-et, a Slaughter of the Innocentet, vagy a Maggots in Your Coffint, az viszont egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen, hogy egy új metal alstílus, a grindcore alapkövét fektették le. Elképesztő módon gerjed, sípol és torz Carlson basszusgitárja, a gitárok roppant brutálisak, Dave „Grave” Hollingshead nem ismer könyörületet a dobokon – minden ízében egyedi és korszakalkotó volt ez a cucc 1986-ban. Scott meg is erősíti a leírtakat. „86-ban határozottan extrémebbek voltunk, mint a Cryptic Slaughter vagy a Wehrmacht, vagy bármelyik másik banda, akiket szerződtettek. Ők sokkal elérhetőbbek voltak, talán valami skatulyán keresztül, amit az emberek megragadhatnak, és a miénk csak morbid volt, rosszul rögzített… egyszerűen morbid, nehéz és ellenőrizhetetlen.” Élek a gyanúperrel, ha nincs a Necrosis Records, ez az anyag sohasem jelenik meg. Az pedig már csak „másodlagos tény”, hogy komoly hatást fejtettek ki a korai Napalm Death-re, Carcassra, Terrorizerre, Righteous Pigsre.
Komoly karriert nem futott be a zenekar, 1991-ben még megjelentettek két demót, utána pedig csak 2004-ben „húzták le róluk a bőrt” egy videó és egy split formájában. A csapat legismertebb arca Scott Carlson, jelenleg több bandában is érdekelt, a „papíron” 2003 óta aktív Repulsion viszont „túl sok vizet nem zavar” manapság, nincs nagy felhajtás körülöttük. Egy biztos azonban, hogy a Horrified megkerülhetetlen alapmű a szélsőséges zenék világában.
