rattlead.hu
A Mexican Ape-Lord a Meliah Rage-gitáros Anthony Nichols másik zenekara, ám mivel a MR 2018-at követően felfüggesztette működését, azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy első számú bandája. A 2012-ben alakult bostoni formációt a kezdetek óta ugyanaz a négy muzsikus – Nichols mellett Jon Hardy énekes, Steve Fry dobos és Dan Dykes basszusgitáros – alkotja, és a mostani a harmadik nagylemezük. A zenekar tevékenysége csak ritkán éri el a nemzetközi szaksajtó ingerküszöbét, ezért köszönöm Majka kollégámnak, hogy felhívta a figyelmemet az új anyagra, amiről máshonnan lehet, hogy nem szereztem volna tudomást. Ahogy 2022-es EP-jük, a négyszámos Burn Pit is simán elment mellettem, így most, amikor erre a cikkre készültem, dupla öröm ért, hogy mindkét alkotást magamévá tehettem.
Mivel legutóbbi LP-jükről, a 2020-as Survival Cannibalism-ről is írtam (itt), az együttes története kapcsán ez alkalommal nem szaporítanám a szót, inkább a Blunt Instrumenten hallható muzsikáról írnék egy kicsit bővebben. Nicholsék ugyanott folytatják, ahol legutóbb abbahagyták: ugyanazt a színvonalas heavy metal/melodikus thrash muzsikát játsszák, mint amit a Survival Cannibalism-en megismerhettünk tőlük, a mostani anyag annak az egyenes folytatása. Ezúttal se számítsunk nagy meglepetésekre vagy gigaslágerekre; a zene ezzel együtt magabiztos, erőteljes, és mindenekelőtt Hardy orgánumának, stílusának, valamint a dalok témaválasztásának köszönhetően egészen egyedi. Az anyagnak van egyfajta misztikus hangulata: úgy érzem, mintha egy titokzatos fantáziavilágba léptem volna.
Itt jegyzem meg, Nichols és Hardy még a gimnáziumi években lettek barátok, s bár később más-más zenekarokkal értek el komoly sikereket (előbbi a Meliah Rage-dzsel jelentett meg kilenc nagylemezt, és tett szert nemzetközi hírnévre, az énekes pedig az ugyancsak bostoni The Bags-szel adott ki hat albumot), a gitáros egy pillanatra sem mondott le arról, hogy egyszer közösen muzsikáljanak. „Az évek során Jon hangja végig ott volt a fejemben – mondja. – Szeretem a stílusát és a kreatív érzékenységét, és biztos voltam benne, hogy nagyszerű énekese/szövegírója lesz az általam komponált daloknak.”
A zene nem rejt magában nagy amplitúdókat, mégis, a számok mindegyikének megvan a maga önálló karaktere. A legfeltűnőbbek, legizgalmasabbak a tempóváltások, plusz Hardy szövegeinek és előadásának köszönhetően kapunk egy-két fogós témát. Mindezt vérprofi muzsikusok prezentálják: a nótákat hallva úgy érzem, hogy minden hangszer a helyén van, és kellő intenzitással szólal meg.
Nincsenek kedvenc dalaim az albumról, de a nyolc szerzeményt akár kétszer is meg tudom hallgatni egymás után, ami mások számára jó ajánlólevél lehet, nálam pedig simán megér 4,5 pontot.
