rattlead.hu
Szimpatikus, de veszélyes vállalkozás egyetlen 42 perces számmal megtölteni egy lemezt. Hirtelenjében még példát is nehezen tudnék felhozni, ahol egy ilyen szokatlan koncepció igazán működni tudott volna. Talán a Monolithe első négy albumát említhetném, az egyenként ötven perces számhosszaival (már ha ott működött a dolog), vagy a Bell Witch dolgait, esetleg valami underground közeli prog-rock és/vagy elektronikus/ambient-metál hibridet, de tucatnál többet akkor sem tudnék felsorolni közülük, ha minden emlékemre megbízhatóan emlékeznék. Tizenöt-húsz-huszonöt perc elég volt még a Pink Floyd-nak is a kibontakozásra (ha valakik, ők aztán tudták, hogyan kell „kibontakozni”), és a hallgatói türelem is véget tud érni a bakelit formátum korlátaiból adódó – egy oldal-egy szám -, kényszer szülte határainál.
A CD megjelenése végül elgördítette ezt az akadályt is az útból, de a potenciális játékidő megnövekedésével, annak minőségi hasznosítása is kihívásosabb lett. Ha jó a hangulat, és megvan a mesélőkedv, óriási távlatokkal kecsegtet az egybenyitott játéktér: lehet fürdőzni a zenélés szabadságának örömében; ha viszont se feeling, se gondolat nem munkál a háttérben, csak a hatalmassá nőtt alkotói egó keres elbizakodottságához méltó kifutási időt, akkor a kezdeti remények mellé könnyen jöhet a pofon is, a köldöknéző szundikálás, vagy a feszült türelmetlenség party-killer állapota. Kár, hogy ezt nem lehet előre tudni.
Nálam Marcus Stock (alias Ulf Theodor Schwadorf, máshol F.F.Yuggoth, a The Vision Bleak esetében „csak” Schwadorf) van akkora név, hogy ebbéli aggodalmaimat minimalizáljam. A most választott tematika – a pop kultúrát csendben, de alapjaiban befolyásoló magazin világának felidézése -, annyira rá szabott feladatnak tűnik, hogy ha valakiről, róla simán el tudom képzelni, hogy jó irányból közelít a kihíváshoz, és okosan sáfárkodik az alapanyag adta lehetőségekkel, legfőképpen pedig minket is maradandó zenei élménnyel ajándékoz meg, annál is inkább, mert a The Vision Bleak néven futó formációjának kereteit eddig is ebből az irányból töltötte meg tartalommal. (Féltucat aktív, vagy épp szunnyadó projektje közül talán az Empyrium a legismertebb – legutóbb 2021-ben adtak ki lemezt -, de a koncerteken őt kisegítő Konstanz dobossal karöltve működtetett The Vision Bleak is időről-időre előtérbe kerül. A saját zenéjüket horror-metál- ként aposztrofáló duó utoljára a 2016-os The Unknown anyaggal hallatott magáról).
A száz évvel ezelőtti rémhistóriák és a teli holdak ihlette borzongató talányok első lemezeiktől kezdve a fő csapásirányt jelentik, ide értve a némafilmes Nosferatu esztétikájából építkező vizuális körítést is. Az, hogy a Weird Tales – mint mindezen ihlet forrásaiknak egyik (és talán legfontosabb) fókuszpontja -, előbb-utóbb előkerül, nevén neveztetik, és főszerepet kap valamelyik kiadványukon, ilyenformán nem is olyan nagy meglepetés, mint inkább kihagyhatatlan ziccer, amit Schwadorf a tőle megszokott rutinnal, gólra is vált. Olyan passzt kapott persze, hogy alig lehetett elrontani.
„A legfontosabb, és legbefolyásosabb kiadvány, mind közül.” – mondja ezt Robert Weinberg, amerikai szerző/kiadó, és science-fiction gyűjtő, a kor underground irodalmának és képregényeinek nagy ismerője, a Jacob Clark Henneberger által 1923-ban alapított lapról, a horror és fikciós történetekre fókuszáló – számtalan szerkesztő és tulajdonosváltás után fénykorát maga mögött hagyó, de periodikaként vagy időszakos kiadványként ma is futó, és jelenleg 368-ik számánál tartó- Weird Tales-ről.
A mára már kultikus státuszba emelkedő, de a maga idejében – a 20-as, 30-as években – mélyen lenézett, olcsó és „értéktelen” ponyvairodalmat megjelentető folyóirat jelentősége önmagában is megérne egy cikket. Figyelembe véve az itt publikáló szerzők névsorát (H.P. Lovecraft, Robert E. Howard, Robert Bloch, Ray Bradbury) nem kétséges, hogy számtalan áttételen keresztül nagy befolyást gyakorolt a metálzenére (is). Melegágya volt a szigorúbb hangvétellel rokonítható, sötét és félelmekkel teli képzelgéseknek, amik – így vagy úgy – átszivárogtak ezernyi zenekar dalszövegébe, borítóiba, külsőségeibe és tematikus koncepcióiba. Néha alig ismersz rá, máskor kiszúrja a szemed, de jelenléte az ez irányba szakosodott alműfajokban elég gyakori, még ha nem is mindig tudatos.
Schwadorf rafináltan megkerüli a legnagyobb buktatót, és nem egyetlen tömbbé gyúrt, iránymutatás nélküli zene-masszát zúdít a nyakunkba, hanem egy tizenkét fejezetből, szünetmentesen egybeillesztett zene folyamot, amit lehet eleve egyetlen egységnek, vagy részekből kirakott mozaiknak is tekinteni, az eredmény hasonló: magához ölel csaknem háromnegyed órányi dark rock/gothic metal muzsikával, aminek forrásvidéke valahol a Sisters of Mercy életművénél, és annak környékén keresendő, de mai állapotában – Schwadorf hangja és előadásmódja, és a zenei tájkép jellemzői miatt is – inkább a The Antidote/Night Eternal korszakos Moonspell világát idézi.
A légkört kísérteties intrók és átkötések teszik némileg átláthatóvá, már amennyire egyáltalán lehetséges a sűrű atmoszférában elkülöníteni egymástól a zene gerincét alkotó, feketébe mártott riffeket. Nem mintha ezek nem különböznének egymástól, de így, mint az egybetolt szekrénysor elemei, egy idő után elvesztik önállóságukat, és egy közös benyomásnak válnak részévé – ami egyébként a fejezetekre is igaz. Az ide megadott támpontok tényleg sokat segítenek – egyik szemem nekem is mindig a playlist-en, hogy tudjam, merre járunk.
Volna mit elemezgetni a támpontok közé szorított track-ek egyenkénti összetevőin, de az magát a koncepciót vágná a kukába, hisz egy fogásnak készült az egész, és (bár ugrálhatunk a fejezetek között) a főzelékben való tudálékos kotorászás csak elrontja az ünnepi hangulatot, amivel az asztalhoz ültünk. Bízzuk magunkat a szakácsra, aki a death-metal szélsőségeivel is kacérkodó, feketébe burkolt zenéjével – és olykor maníros gesztusaival együtt is – meggyőző erővel mesél a Rue d’Auseil utca zaklatott lelkű lakójáról, Erich Zann-ról, egy E.A.Poe novella címéből ismerős, elsietett temetésről, vénséges boszorkákról, sötét tüzekről, hideg erdőkről – vagyis mindazokról a peremvidéki helyekről és eseményekről, amik a lap olvasóit is bevonzották anno.
A lemez alcíme – „An Opus of Darkness and Grandeur ” – állhatna ennek a cikknek az elején is, mert pontosan összefoglalja mind az album, mind az én benyomásaim lényegét: a Weird Tales a sötétség és a nagyszerűség opusza. A csapat ismerőinek ez persze nem újdonság, mert eddig is erről szólt a The Vision Bleak, így nagy meglepetésekkel és megfejtésekkel nem szolgál az új anyag sem – nem is hiszem, hogy bárki elvárta volna tőle. Schwadorf és Konstanz (jelen esetben inkább Schwadorf, lévén egyedül írta a lemezt) most is rutinosan mozog saját belakott világán belül, a téma keretei meg amúgy sem indokolnak bárminemű komoly változtatást az eddig bevált recepten. Biztonsági játékról van tehát szó – és ezt most jó értelemben mondom, minden hiányérzet nélkül. Az egyetlen, ami rádőlhet a műsorra, a felette terpeszkedő negyvenkét perc monolit tömege – de hogy rádől-e, még nem tudom, csak azt, hogy alatta állok én is, és sötét árnyékában otthon érzem magam.
Régebbi dolgaikra is jellemző volt – a Weird Tales-re viszont kimondottan igaz -, hogy minden zenei tartalmán túl, főként hangulatokat és érzelmi rezonanciákat közvetít, amik befogadásához nem árt, ha rákeresünk a neki megfelelő frekvenciára, és ott maradunk, mert elsősorban ebben a közös lefedettségben érvényesülnek az album erényei.
Most négy és fél csillagot adok rá – ahol a fél, a bizalom előlege -, mert több idő kell hozzá, hogy leülepedjen, és határozott kontúrokat kapjon, de ott van benne a potenciál, hogy ha ez megtörténik, a zenekar legjobbjai közt, valamelyik dobogós helyen látjuk majd viszont.
