rattlead.hu
Érdekes az új zenék szellemi-lelki befogadásának folyamata: ahogy zúdulnak rám az általam korábban nem ismert előadók aktuális alkotásai, a többszöri hallgatás során szép lassan elválik „az ocsú a búzától”, az értékes, emlékezetes muzsikák a középszerű produkcióktól. Kezdetben a legtöbb anyag idegen, fokozatosan találok bennük kapaszkodókat, ragyognak ki a hangfolyamból a szimpatikus megoldások, a fogós témák, a fülbemászó refrének, és a végén azt mondhatom: igen, vannak jó dalok az albumon, tetszik, amivel előállt a csapat, új kedvencet avattam a személyükben. Ebben a cikkben két ilyen élményemet osztom meg veletek.
Bulletbelt: Burn It Up (2023)
A Bulletbelt egy 2009 óta létező új-zélandi csapat, akiknek a tavaly szeptemberben megjelent Burn It Up már az ötödik nagylemezük. Ez az első találkozásom velük, így csak az online históriás könyvekre támaszkodhatom, amelyek szerint zenéjük kezdetben erős black/thrash-hatásokat mutatott, s ez szelídült a ma is hallható black-es heavy/power metallá. Bár nem vagyok a black metal irányzat nagy rajongója, s így jó ismerője sem, az még számomra is lejön, hogy az album legtöbb dalának erős black-es sodrása van. A frontember, Diego Attinger hol sprőd, egyhangú vokalizálással, hol dallamos énekkel teszi változatossá az előadást, de a zenei sokszínűségre sem lehet panaszunk, hiszen éppúgy kapunk lendületes nótákat (Burn It Up, City of One), mint vontatott, részben ipari alapokra építkező középtempót (No Afterlife), westernesre hangolt boszorkányüldözős sztorit (Burn the Witch), vagy éppen zongorafutamokkal induló lírát (Cosmic). Megjegyzem, ha a Burn the Witch-et vagy a Cosmicot hallgatom, a black metal szinte egyáltalán nem jut eszembe; ezek az anyag letisztultabb, kifejezetten dallamos nótái, amelyek a heavy/power vonalról a punk and roll, illetve a klasszikus rock/metal felé hajlanak el.
A dalcímek említésével nagyjából a kedvenceimet is megneveztem; ezek azok a szerzemények, amelyek kategóriájában magasan az átlag fölé emelik az új-zélandiak legfrissebb alkotását, de úgy érzem, azzal sem vezetek félre senkit, ha azt mondom, egyenletesen magas a színvonal, egyetlen gyengébb dal sincs a lemezen.
Electro Charged: Reign of Deception (2024)
A meglehetősen banális nevű Electro Charged egy három évvel ezelőtt alakult görög heavy/thrash formáció, amelynek a Reign of Deception a bemutatkozó anyaga. A triót Michael Sagiannis énekes-gitáros, Chris „DMP” Dempegiotis basszusgitáros és Thanos Karalis dobos alkotja. Zenéjüket, a kissé túlvezérelt gitársoundot és Sagiannis előadásmódját hallva valószínűleg legtöbbünknek a Metallica munkássága, azon belül is az …And Justice for All, esetleg a Death Magnetic lemez világa ugorhat be párhuzamként. Alapvetően jó, amit csinálnak, ám az újra és újra feltoluló déjà vu érzés akár meg is zavarhatja tisztánlátásunkat. Nekem valahol az ötödikként elhangzó Into the Pitts of Hellnél sikerül megfeledkezem erről a hasonlóságról, és akkor már önmagáért is tudom szeretni az EC debütjét. A rá következő Lord of Sickness verzéi inkább Testament-esek, a refrén pedig már tényleg nagyon más, mint amilyen főtémákat Hetfieldék írnak.
A Tears of a Cloud mélyhangú énektémáit hallva elsőként a Creed-torok Scott Stapp neve ugrott be; a dal lírája hasonlít is a Metallica érzelmesebb pillanataira, meg nem is – itt már messze nem akkora az átfedés a két banda világa között, mint az első néhány dalnál. Ugyanígy, a záró instrumentális Lethe & Mnemosyne-ban is olyan modern, szimfonikus-elektronikus hangzások bukkannak fel, amelyeket nehéz elképzelnem egy Metallica-nóta részeként.
Ahogy az talán a fentiekből is levonható konklúzióként, az anyagnak inkább a második felére jellemző az egyéni hang térnyerése, ami így végül pozitív benyomást hagyhat a hallgatóban. Bár egyértelmű a hasonlóság, engem kevéssé zavarnak a metallicás áthallások, a 36 percben elhangzó 8 nóta meggyőzött arról, hogy a folytatásra is érdemes lesz időt szánnom.
