rattlead.hu
Bő öt év után, május 24-én végre ismét teljes hosszúságú sorlemezzel, szám szerint immár a tizennegyedikkel jelentkezett egyik legkedvesebb hellén bandám, az ezerarcú Rotting Christ!
Emlékszem, a 2019-es művet nem fogadta osztatlan lelkesedés, sok rajongó önismétlőnek, középszerű rutinmunkának titulálta. Talán elfogult vagyok, de nekem nagyon bejött az is. Monumentális hangzás, nagyszerű dallamok, mindezek gyönyörű borítóval megfejelve. Véleményem szerint ezen állítások az idei anyagra szintén igazak!
A fenti, kritikusabb hangokat figyelembe véve nincs kizárva, aki mellett a The Heretics elment, a mostanit sem feltétlenül fogja szeretni, ám bízom benne, nem így lesz! Teszem ezt annak ellenére, hogy -amint már utaltam rá- Zeusz modernkori leszármazottai 2024-ben nagyjából ott folytatják, ahol 2019-ben befejezték. Ezúttal azonban még azt az albumukat is sikerült felülmúlniuk epikusságban és heroizmusban.
„Krisztus előtt” – írja görög nyelven a cím, és valóban, a fő mondanivaló hangsúlya most is az anyatermészeten, a régi népek bölcsességén, a pogány hagyományokon, az örök körforgáson van. A tematikában egymáshoz lazán kapcsolódó dalcsokor tisztelgés a megénekelt hősök, északi királyok, valamint Flavius Claudius Julianus római császár előtt, kiknek erkölcsi értékrendje uralja a művet, különböző kultúrkörök nézőpontjából közelítve a paganizmus mellett tett hitvallást, egyben rámutatva a keresztény religium és egyház manipulatív, romboló aspektusára.
A számokat hallgatva hatalmába kerít az érzés, hogy a testvérek, Sakis és Themis Tolis -tudatosan vagy sem- sikeresen csempészték bele helyenként az osztrák Hollenthon általam igen nagyra becsült Domus Mundi albumának hangulatát a dalokba, elég csak a The Apostate öt percét megfigyelni.
Roppant érzékletesen tálalják a Like Father, Like Son felemelő dicshimnuszát is, bemutatva a férfivá érés rögös útját, a harcossá válás hagyományának apáról fiúra szálló édes terhét.
A narrációs részek kivétel nélkül kitűnően vezetik fel a koncepciót, a kórusok szépséges ellensúlyai Sakis mélyhangú, szavalós szövegmondásának, amelyet sem death metalos hörgésnek, sem black-es károgásnak nem mondanék.
A The Sixth Day-ben az ember megalkotása helyeződik reflektorfénybe, amely teremtmény, mint azt tudjuk, esendő. Hatalomvágy, harag, vér, bujaság kövezi ki útját, de végül porrá s hamuvá lesz. Hangulatában picit megidézni vélem a zenekar „A Dead Poem/Sleep of the Angels” éráját, amelyet igencsak kedvelek.
Továbbra is előszeretettel váltogatják több helyen a görög, latin és angol nyelvet, egyfajta autentikus légkört adva ezzel a műveknek, sőt, a La letra del Diavolo (Az ördög levele) boszorkányok szellemével átitatott tételében némi olasz is előtérbe kerül.
A viszonylag egyszerű riffek ellenére a színvonal mindvégig magas, a nóták többsége komótosan, ám hatásosan hömpölyög. Kicsit egyformák? Meglehet, viszont olyan túlvilági atmoszféra árad belőlük, amit öröm hallgatni.
A The Farewell riffje például úgy hat, mint egy kiadatlan Lake of Tears téma a svédek utolérhetetlen Headstones korszakából.
A Pix Lax Dax a The Apostate vezérdallamát hasznosítja újra, némileg más megközelítésben, de annyira zseniális az egész, hogy (engem) abszolút nem zavar. A vége felé beúszó női vokál pedig csak emeli fényét, ahogy a Pretty World, Pretty Dies-t is csodásan színezi a kétszemélyes „asszonykórus”. Hiába, a demokrácia bölcsőjének hazájából származó zenészeink hosszú évek óta használják muzsikájukban ezeket a népies, ősi, hovatovább őserővel ható elemeket.
Az Yggdrasil, azaz a germán mitológia életfája magasztosságban még rátesz egy lapáttal. Nem tudom, miféle módszerrel komponálnak a srácok, de a végeredmény frenetikus!
Legalább ennyire ámulatba ejtő, ahogy a Saoirse nagyívű melódiáit, hősiességét felépítik: mintha valamiféle klasszikus operamű csendülne fel, sajátos effektekkel kombinálva. Csatazaj indítja (és némi dudaszóval fűszerezve zárja) a kelták szabadságvágyát megörökítő zenés eposzt, amely az írek utolsó pogány királyának történetét énekli meg, mielőtt az egyre terjedő kereszténység, a monoteizmus végleg háttérbe szorítja a természethez szervesen kapcsolódó, régi idők isteneit.
A magasztos, drámai filmzenéket megidéző hangzásvilágot a keverés tökéletesen adja vissza, a produceri munka kimagasló. Az album telis-tele van csúcspontokkal, minden pillanatban fenntartja az érdeklődést. A maximális hatás elérése érdekében célszerű fejhallgatóval felfedezni, a külvilág teljes kizárásával.
Ahogy Sakis-ék, én is úgy gondolom, a Rotting elmúlt 35 évének zenei fejlődése ölt testet tökéletes formába öntve ezen a mesterművön.
A borítóról még lenne néhány gondolatom. Thomas Cole amerikai művész csodaszép, 1836-ban készült festménye került rá, amelyet a US metal egyik jeles underground szereplője, nevezetesen az Exxplorer már 1993-ban felhasznált az „A Recipe for Power”-nél. Szó se róla, nekem kimondottan tetszik a hírhedt ókori esemény Destruction címre keresztelt ábrázolása (a nagy római tűzvész Néró idején, 64-ben), és bár egyetemes alkotásról lévén szó, lényegében bárki alkalmazhatja, mégis plagizálásnak hat. Ha levonnék az ötcsillagos értékelésből, az csupán emiatt lenne, de az összhatás annyira meggyőző számomra, hogy nincs lelkem ezt megtenni kedvenc görögjeimmel.
Nem tehetek egyebet, jó szívvel ajánlom a Pro Xristou-t minden fémhívő figyelmébe!
