Hard Rock Magazin
Nemrég jelent meg a Mandoki Soulmates ’A Memory Of Our Future’ című új albuma, amely zeneileg és mondanivalójában is különleges élményt nyújt a hallgatónak. Leslie Mandokival beszélgettünk, aki többek közt azt is elmondta, milyen nagy élmény számára, hogy végre magyarul is beszélhet az új lemezéről.
Mesélne nekünk arról, hogyan indult a karrierje, miután külföldre távozott?
1975-ben Csupó Gáborral és Szűcs Lászlóval [Laszlo Bencker] úgy döntöttünk, hogy átmegyünk az alagúton azért, mert az akkori politikai vezetés elmondta, hogy nem fogunk útlevelet kapni. Magyarországot én sohasem hagytam volna el, ha Erdős Péter nem mondja, hogy én sohasem fogok látni egy stúdiót belülről. Így hát nem volt más választásunk, mint disszidálni.
A menekülttáborban azt kérdezték tőlem, hogy mit szeretnék kezdeni a szabadságommal? Én már ott azt mondtam, hogy egy zenekarban akarok zenélni Ian Andersonnal a Jethro Tullból, Jack Bruce-szal a Creamből és Al Di Meolával, a fúziós dzsessz-sztárral. Velük akarok egy bandát alapítani. Össze akartam hozni az angol prog rock és az amerikai fúziós jazz-rock erényeit. Elmagyaráztam, hogy szövegileg és a kompozíciók komplexitása terén a prog rockra hasonlítana, de olyan virtuóz szólók lennének benne, mint amit Al Di Meola csinál. Ezt bele is írták a kérvényembe, hogy ez a tervem. Három héttel utána egy sváb utazószínházban voltam dobos, itt kerestem meg az első dobfelszerelésre a pénzt.
Utána a Lacával Münchenbe mentünk, ami egy csodálatos város volt annak idején. Itt is élt és dolgozott Freddie Mercury, itt is készített három albumot. Elton John is itt volt, a Deep Purple, a Rolling Stones és a Led Zeppelin is. Itt alakult ki az úgy nevezett „Munich sound” a hetvenes évek végére. Én ebbe a szórásba kerültem bele, mint stúdiózenész Lacával. Gábor utána elég gyorsan átment Amerikába és ott lett sztár a Simpson családdal. Amikor a második csillagát avatták fel a Hollywood Boulevardon, akkor mesélte el azt a történetet, hogy velünk az akkori állami vezetés példát akart statuálni. Reméljük, hogy kis hazánk csínján fog bánni a következő évtizedekben a tehetségekkel! Amikor én voltam kiskölyök, akkor a tehetségek megtalálták a lehetőségeiket ott, ahol születtek. Én sajnos nem.
A Dschingis Khan sikerei nyilván lökést adtak egykor a zenei pályájának, de miért hagyta el ezt a formációt?
A Dschingis Khan félreértések sorozatából jött létre. Én mindenképpen stúdióidőt akartam szerezni az első rocklemezem felvételére, ezért inkább elvállaltam, hogy eléneklem azt a nótát, így megkapom a stúdiót cserébe. Az Eurovíziós Dalfesztivál sikerei ellenére a szakma sikertelennek értékelte ezt a dolgot. Ez egy nagy félremagyarázása volt az életemnek, mivel én előtte is rockzenét játszottam, meg közben is. Szóval ez csak egy másfél-kétéves kiruccanás volt. Érdekes volt látni akkoriban az újságosbódén, hogy 9 címlapon szereplünk egyszerre, hozták is utána nekünk zsákszámra a rajongói leveleket. Nekem nem ez volt a célom, én egy tipikus prog rock zenész vagyok, az is voltam, az is maradok. A Dschingis Khant így fel is oszlattam, amikor lehetett. 44 éve így nem is játszottam ezeket a műveket. Utána kezdtem el ingázni London és New York között és ott indultak el a dolgok igazán. Ott találkoztam például Phil Collinsszal. Szóval a Dschingis Khan csak egy fricskája volt az életnek, de rengeteget tanultam az ott eltöltött időből, milyen is egy kiadó, hogy működik egy stúdió. A stúdiónak abból a helyiségéből, ahol a zenészek vannak, szépen lassan átkerültem a másik oldalra.
Ha már szóba kerültek a kiadók, az utóbbi két albuma az Inside Out Musicnál jött ki. Milyen változásokat hozott a kiadóváltás?
Csak azért jött létre ez a dolog, mert az Inside Out Music a Sony család tagja. Ők garantálták, hogy az egész világon szinkronban, egy időpontban jelenik meg az album. Ennek csak ennyi a háttere.
A 2019-es ’Living In The Gap’ után 2021-ben a német kiadó kiadta a ’Hungarian Pictures’-t, de ezek után miért döntött úgy, hogy átdolgozza a korábbi dupla albumot a ’Magyar képek’-en hallható egy CD-s verzióra?
A ’Living In The Gap’ és a ’Hungarian Pictures’ dupla albumként jelent meg Németországban, Ausztriában, Svájcban és Magyarországon is a saját kiadóm gondozásában. De később, már az Inside Out Music segítségével a világ többi részén a dupla albumból egy szimplát csináltunk, viszont hozzátettünk egy visual részt, így egy másfajta dupla album jelent meg. Amikor New Yorkban, Londonban és Los Angelesben promótáltuk ezt az anyagot, akkor az újságíróknál ugyanazok a sémakérdések jöttek mindig, hogy hű, milyen szuper ez a felállás, milyen szuper a zenekar 30 éves története is, hogy dolgoztunk Ian Andersonnal, Jon Lorddal stb… Ez volt az első fejezete a kérdéseknek.
A második fejezetben dicsérték a zenei rendezést és a hangzásvilágot, és utoljára maradtak a szövegek. Hű, hogy a Mandokinak angolul milyen komoly költészete van! Sokszor kérdezték tőlem, hogy honnan jönnek ezek az erős angol szövegek. Erre mindig azt válaszoltam, hogy ez azért van, mert én Magyarországon nőttem fel. Ilyenkor meg persze azon lepődtek meg, hogy nem is anyanyelvem az angol. Én már 22 évesen is beszéltem angolul, de sajnos abban az időben az oroszok úgy gondolták, hogy ők lesznek a világnyelv. Elmeséltem, hogy itthon olyan példaképek voltak nekem, mint Sztevanovity Dusán, Horváth Attila, meg a Bródy. Számomra ők voltak az etalonok. Nemcsak a nagy magyar irodalom volt, hanem ott voltak a nagy magyar szövegírók, mint forrásaim. Az említett három szövegíró szerintem világszínvonal felett írt magyarul. Ekkor persze azt kérdezték, hogy írtam-e már magyarul, amire azt mondtam, nem igazán. Aztán megcsináltuk a ’Találkozások’ című albumot – ami nemrég volt 25 éves –, és a régi nagy haverokkal és példaképekkel együtt zenéltünk, mint Zorán, Demjén, Charlie, Cserháti Zsuzsa, Somló. Nem mertem megírni a magyar szövegeket, mert korábban csak angolul írtam nótákat. Olyan mély tisztelettel vagyok az anyanyelvem iránt, hogy remélem, hogy ha már letesszük a telefont, akkor nem fogja ön is azt gondolni, hogy ez a Mandoki sem tud már magyarul.
Én már csak a gyerekeimmel beszélek magyarul, az én életem gyakorlatilag 97%-ban angolul meg németül folyik. Egyébként németül is jelentek meg esszéim. Ebből adódóan merült fel valamikor 2-3 évvel ezelőtt újra ez a dolog, amikor Ákosnál voltam egy privát beszélgetésen. Őt akkor ismertem meg, amikor a Tarzan zenéjét készítettük. Összebarátkoztunk és megmutattam neki az ’Utopia For Realists’ albumot. Akkor úgy váltunk el egymástól, hogy azt mondta, hogy te mindent elértél, amiről egy magyar zenész csak álmodhat. Egy nagy dolog maradt ki az életedből, hogy az anyanyelvünkön alkoss. Utána megajándékozott azzal, hogy megírta az egyik nótára a magyar szöveget.
Volt bennem egy ilyen szűzies szemérem, hogy magyarul írni, pláne azokból, amiket én már angolul megírtam. Megnéztem egy-két Dusán-szöveget, amiket másoknak írt, ilyen feldolgozásokat és arra jutottam, hogy a magyar szövegek jobbak, mint az eredetik. Annyi jó kritikát kaptam az angol szövegekért, de azt mondtam, hogy én az anyanyelvemen? Á, inkább nem. Felhívtam Dusánt meg Bródyt is, de mindkettő mással volt elfoglalva. Nem igazán szálltak be a dologba. Lementem a Starnbergi-tóhoz a csónakházamba és azon gondolkodtam, mit csináljak, és arra jutottam, hogy megcsinálom én az egészet. Kiültem oda a csónakházba és megírtam a magyar szövegeket. Később aztán átküldtem egy jó barátomnak, Márkus Józsinak, aki szintén szövegíró. Volt nekem egy horrorisztikus elképzelésem… Amikor még a menekülttáborokban voltam 1975-ben, ott komoly könyvtár volt. Ilyen polcok voltak, hogy orosz, lengyel, cseh, román és volt magyar is. Az egy borzasztó polc volt, ugyanis migráns irodalom volt. Ohióban, meg Sydney-ben, Buenos Airesben élő disszidens magyarok versei voltak. Pokoli tehetségtelen volt az egész… Én akkor megfogadtam, hogy nem írok magyarul, mert ez a nyelv olyan gyönyörű, és annyire tisztelem az anyanyelvünket, hogy nem tehetem meg, hogy én, aki nem élek magyarul, magyarul írjak. De végül aztán mégis megírtam ezeket a dalszövegeket. Akkoriban Szakcsi még élt, az öreg tanárom, a drága Szakcsi bácsi… Ő ajánlotta nekem ezeket a fiatal énekeseket. Így jöttek a srácok és Zséda, velük vettük fel a lemezt.
A beszélgetésünk alatt már többször említette a Szűcs László nevet, ő korábban állandó szerzőtársa volt. A ’Living In The Gap’-en már csak a dalok egyharmadának volt zeneszerzője, az ’A Memory Of Our Future’ esetében pedig csak egyetlen szám mellett olvashatjuk a nevét. Mi lett az együttműködéssel?
Ő nyugdíjba ment 12 éve. Privát életet él, továbbra is jó barátok vagyunk, hetenként látjuk egymást, csak ő már nem dolgozik. 12 évvel ezelőtt azt mondta nekem: „Apukám, mi bejártuk a világot együtt, csináltunk 100 albumot, minden héten lenyomtunk legalább öt bulit. Elég volt.” Ő akkor 58 éves volt és egyszer csak abbahagyta a dolgot. A legjobb barátok vagyunk továbbra is. Korábban a munka éveit akarta megszakítani először egy, aztán kettő, majd három nyaralással. Most meg a nyaralásokat néha megszakítja egy kis munkával. Olaszországba szokott borkóstolókra járni. Én ugyan két évvel idősebb vagyok nála, de ez a dolog nekem még távolinak tűnik.
Teljesen analóg technikával készítették a nemrég megjelent ’A Memory Of Our Future’ című albumot. Mennyivel több időbe, munkába került ezzel a módszerrel dolgozni?
Ez másképp volt! Ennek a dolognak több vetülete is volt, amit kívülről nem lehet látni. A jubileumi turnén voltunk éppen, én akkor írogattam a nótákat, egyiket a másik után. Éreztem Amerikában, meg Németországban is ezt a labirintusszerű krízist, és azt is, hogy nincs irány. Mintha egy sötét alagútban lennél és nincs fény a végén. Amikor a ’Living In The Gap’ utolsó nótáját, a The Torchot játszottuk, én mindig úgy konferáltam fel, hogy mi, az öreg lázadók, átadjuk a fáklyát a fiatal lázadóknak. Az egész világ most a feje tetején áll és így nem tudjuk ezt átadni. Össze kellene fogni, kéz a kézben, és így lehet esély. Megszületett a Devil’s Encyclopedia, a Blood In The Water, az Enigma Of Reason és a We Stay Loud és a Soulmates egyik tagja azt mondta ezekre, hogy Leslie, te megírtad életed legjobb dalait most, amit más 22 évesen ír. Valaki egyszer rákérdezett nálam, hogy megvannak-e még a régi magnóim a pincében? Ott voltak lefóliázva a kétcolos masinák, betettük a teherliftbe és felvittük a stúdióba. Odahívtam a már szintén nyugdíjas hangmérnököt, hogy nézze meg, működnek-e még. Egy-két dolgot kellett csak kicserélni bennük, pár tranzisztort és ellenállást kellett megforrasztani. Két nap múlva ment minden és marha jól szólt. Összejöttünk megint, főztünk és dumáltunk. Lacával régen meghangszereltünk mindent, meg volt az egész régebben szerkesztve, még mielőtt feljátszottuk. Ő ebben a témában egy világklasszis. Én csak megírtam ezeket a témákat, kitettük őket és körbeültük a többiekkel. Meg volt minden szerkesztve, de papíron. Minden igazi klasszikus módon készült. Ezért van az, hogy nem hallod, hogy hány taktus van, hanem egy ilyen közös kollázs lett az egész. Ennek megvolt az a varázsa, mint régen az én kis együttesemnek, a JAM-nek, akikkel sokat játszottunk a Bem rakparton. Csak annyi volt a különbség, hogy most Al Di Meola meg Mike Stern ült mellettem.
A dalszövegekben súlyos társadalomkritika, a „nehéz idők nehéz embereket nevelnek” koncepció több dalban is megtalálható. De akár a borítón látható fekete hattyú szimbóluma is idevág. Ön konceptalbumként gondol erre az anyagra?
Ez egy konceptanyag, amit az élet írt, de azt is mondhatnám, hogy ez az őrület, amiben benne vagyunk. A fekete hattyú története erről szól! Tulajdonképpen nekünk az a feladatunk, hogy ebből a fekete hattyúból megint fehér legyen. Az alagút végén megint fény legyen, hogy megint ott állhassunk a fáklyával. A rockzenésznek van egy pokoli nagy felelősége, alázattal, tisztelettel kell ilyenkor a közösségnek működnie az élet realitásával szemben. Ugye, amikor 1989-ben az egész világot megajándékozta a magyar nép a szabadságvággyal és ledöntötte a vasfüggönyt, emiatt Európa újra tudott egyesülni, szerintem akkor itt Európában csinálhattunk volna egy Paradicsomot, ahol az emberség, az egyetemes értékek uralkodnak. Aztán meghívtuk a kapzsiságot az emberség helyett, de mondhatnám a háborút is. Tulajdonképpen erről az őrületről kellett írni egy több generáció számára önkritikus albumot.
Akkor mondhatjuk, hogy egy utat mutató aktivistának tartja magát?
Én mindig is nagy politikus voltam. Nem pártpolitikus, hanem az emberség oldalán álltam. Szerintem a zenésznek az a feladata, hogy oda vezesse a fényt, ahol a sötétség uralkodik. Az én hangom csak annyira erős, amennyire a közönség szeretete megengedi. Ez nem az én hangom, ezt mi kölcsönkaptuk a közönségtől.
Az utóbbi években többször is koncertezett a Mandoki Soulmates Budapesten. Idén is láthatjuk majd önöket?
Most keveset fogunk játszani Európában, mindössze két koncertünk lesz, de ezeket még nem jelentettük be.
Ön szerint mi a mostani Soulmates sikereinek a titka?
A kritikusok nagy része azt mondja, hogy pokoli fiatalos lett ez az album. Lehetséges, hogy köze van ehhez annak, hogy egy-két drámán átmentünk. Mint amikor Jack Bruce-t elvesztettük például, vagy Jon Lordot. Utána megérkezett Richard Bona meg Cory Henry. Aztán a lányom is, meg a fiam is, most már nyakig benne vannak az egészben. A lányom komoly dolgokat énekelt a lemezen, a fiamnak pedig a háttérben van szerepe. Az összefogás az, ami hozzájárult ahhoz, hogy ez most egy világsiker lehet. A kritikusok is nagyon érdekes albumnak tartják és azt érzem, sikerült a közösségünk hangját is megtalálni.
Nagyon köszönöm, hogy beszélhettünk!
Köszönöm én is a lehetőséget. Számomra ritka alkalom, hogy magyarul adhatok interjút.
Készítette: Kárpáti Szabolcs és Szőke József
