rattlead.hu
Középkori kínzás Tennessee módra
Elég sok helyen láttam a Tennessee állambeli Brodequin új lemezének, a Harbringer of Woe-nak a megosztását különböző helyeken, ráadásul egyik barátom, Csizi Norbert is elküldte nekem privátban, hogy hallgassak bele. Nem igazán ismertem a bandát és a munkásságát, de miután én nem vagyok az a fajta ember, aki nem hallgat bele mindenféle stílusú zenékbe, hát megtettem. Még mielőtt azonban jobban belemerülnék a lemezbe, egy kis ismertetőt adnék a Brodequin zenekarról. 1998-ban alakult az USA állambeli Tennesse-ben és a Harbringer of Woe már a negyedik nagylemezük. Stílusilag a zenekar a brutal death metal vonalat követi, és ezért van az, hogy nem hallottam az együttesről. A BDM a szememben – ugyanúgy mint a technical death metal – kezd egy kicsit „sok” lenni. Death metal már alapjáraton is egy elég extrém műfajnak minősül még most is szerintem, de amikor fogjuk ezt a zenét és még jobban rátekerünk az extremitás gombra, hogy még agresszívebb, még komplexebb még technikásabb és gyorsabb legyen, na, az nálam már kezd picit túllendülni a határértékeimen. Ezzel most picit ellentmondok magamnak, mert bizony vannak kivételek nálam, mint például az Aborted, Benighted, Devourment, Suffocation, vagy a Dying Fetus is, de ott talán merem azt mondani, hogy a sok tucat brutal és slam bandával ellentétben, nekik jól megírt dalaik vannak, szerkezetileg jól felépültek, ahogy hallgatom a lemezeiket és észrevehetőek benne olyan részletek és kontextusok, ami miatt megtetszettek ezek az együttesek. Brodequin minden bizonyára azok közé az együttesek közé tartozott az ifjú éveimben, akiket messziről kerültem, mert számomra ez a műfaj sok volt és inkább a régivonalas, az egyszerű és több elvű bandáknál maradtam.
A másik oka meg a legegyértelműbb, hogy miért nem hallottam erről a bandáról. A legutóbbi lemezük, a Methods Of Execution 2004-ben jelent meg, tehát 20 évet kellett várnia a Brodequin és a brutal death rajongóknak arra, hogy ez a banda egy új lemezzel előrukkoljon. A Harbringer of Woe Március 22-én jelent meg 10 dallal 32 percben. Ami azt jelentette, hogy ha tetszik a korábbi lemezük (márpedig egy Vitriol után szerintem simán menne), akkor élvezni fogom, ha pedig nem annyira begyere a lemez, legalább gyorsan túl leszek rajta és hallgathatom a saját ízlésemnek megfelelőeket.
Nem nagy meglepetés, hogy az első opció vált be, mert akármennyire is ismeretlen volt a szememben az együttes, már módszeresen hallgatom az idei anyagukat. Valami hihetetlenül eszeveszett, ugyanakkor eszméletlenül jól kidolgozott és felépített extremitásról beszélünk, amit mostanság elég nagy sűrűséggel kezdek megtapasztalni zeneileg ebben az évben.
Már a Diabolical Ediction-nel egy akkora brutális rohamot indítottak el az agyam primitívebb részében, hogy legszívesebben végigmentem volna a raktáron és minden egyes élő embert, legyen az kolléga, főnök vagy vásárló, szörnyűséges kínokkal megspékelve gyilkoljak le. Ahogy említettem, a zene nagyon jól fel van építve: kíméletlen intenzív blastbeat hullámokkal, mély gurgulázó vokálokkal és a mélyre hangolt gitár mennydörgő, robajló hangzásával. Meglepőnek találom, hogy a mostani brutal death bandákhoz képest nagyon organikusnak hangzik. a Fall Of The Leaf-nél kezdtem el érezni, hogy módfelett bejön a pergőnek a hangzása. Nem érződik utólag feljavítva és más hangzással keverve vagy kompresszálva, ezáltal sokkal élvezhetőbb. A Theresiana dalnál két dolog nagyon fölkeltette a figyelmem: elsőnek a barokk középkori stílusú intro (nemhiába, hiszen a középkori kínzásmetodikákról szólnak a szövegek, amiket érdemes elolvasni), a másik a nagyon gyors témák mellé odaillesztett slammelős riffek. Egyszerűen mesterien operálnak velük. Az Of Pillars and Trees maga a káosz és tébolyda igazi megtestesítője. Ha úgy érzed hogy felforr az agyvized, csak rakd be ezt a remek tantrikus nótát és pár perc múlva egy nyugodt elmegyilkos állapotba kerülsz! Garantálom!
A Tenaillement nóta sem problémázik sokat és ugyanúgy acsarkodva invitál meg a brutalitás és szenvedés ösvényére, hogy együtt élvezzétek a szenvedés őrült kakofóniáját. Talán az egyik olyan nóta, amely nagyon a rothadó szívemhez nőtt, az a Maleficium. Sok nótában alkalmaztam a „rendszerezett káosz” jelzőt, de azt hiszem ez a nóta jobban definiálja az egészet. a Vii Nails a maga rövidségével igazán fogós és roppantul vérszomjas nóta. Még azoknak is nagyon tudom ajánlani, akiknek elég csak egy leheletnyi agresszió az életébe. Vrdens Daag újra beindítja a tébolyt és a Suffocation of Ash-en keresztül egészen a tételzáró Harbringer Of Woe-ig meg sem áll. Ekkor vesszük észre, hogy egy komplett húsmasszát fogunk a kezünkben és rájövünk: megszereztük az esti vacsorához az alapanyagot! Emberi vagy állati, édesmindegy!!!
A Harbringfer of Woe a maga 30 perces tömény brutalitásával és a remek borítójával határozottan elnyerte tetszésemet és lehet, ismétlem LEHET! hogy bekerül az év végi Top 10-es listámba. Arról meg ne is beszéljünk, hogy visszatérésnek ez határozottan egy remek darab. Igaz, a régebbi anyagaikat még nem volt alkalmam végighallgatni, de ezt is majd igyekszem napirendi pontba tenni!
