rattlead.hu
2015-ben alakult meg a New Yorki Funeral Leech, mégpedig Kevin Kalb (ex-Hubris, ex-Invade), basszusgitárossal, Lucas Anderson (Grudges, Claim, ex-Manipulate, ex-Terror Level Red) dobos/énekessel, illetve Zack Chumley gitárossal (ex-Pliant) a soraikban. Ebben a felállásban jelentették meg The Funereality demójukat 2017-ben, majd csatlakozott hozzájuk Alex Baldwin gitáros (Mortals), a 2018-as The Void single albumon már az ő játéka is hallható.
A debütáló Death Meditation 2020-ban látott napvilágot a Carbonized Records gondozásában. Azóta a banda a kiadónál van, a tagságban nem történt változás, idén pedig második albumukat dobták piacra. A legfontosabb információkat, amelyeket a korongról tudni kell Lucas Anderson foglalta össze: „Az idő illúziója összességében egy utazás az önmegvalósítás és elfogadás felé, de nem túl pozitív értelemben. A Death Meditation írásait és öntanításait vettem át, és egy lépéssel tovább mentem. Ez természetes folyamat, a „halál egy új kezdet” csak ez volt, a kezdet. Az idő illúziója arról szól, hogyan áll meg az idő a semmiben. Az albumon öt tömény, már-már megszállott nóta található az időről és annak ránk kifejthetetlen hatásáról. Gyakran azt gondoljuk, hogy ez végtelen, pedig valójában nem is lehetne távolabb, mint az élet. Minden ébresztőóra, minden óra ketyeg… egy másodperccel közelebb a végünkhöz. És mi lesz ezután? Az idő folyamatosan mozog. Örökké.” Ezenkívül, teszi hozzá a muzsikus, „az idő illúziója mélyen személyes. Számos nagy veszteséggel foglalkozom amelyeket átéltem, és hogy az idő arra emlékeztet, hogy az élet megy tovább, nem törődik semmivel, soha nem is fog, álljunk meg, még akkor is, ha már régen elmentünk. Csak kezdődik újra valaki másnak.” E tekintetben akár koncept anyagként is felfogható az album, illetve elődje folytatásaként is értelmezhető.
Igazat adok Lucasnak és egyetértek gondolataival, mert az anyag valóban a gyászt, az elmúlást szimbolizálja death/doom köntösbe csomagolva. Öt tétel került fel a lemezre 43:11 játékidőben, úgy gondolom, hogy ez önmagáért beszél. (A Death Meditationon hat nóta 45:01-ben került elővezetésre). Túl nagy változatossággal nem lehet őket megvádolni – hozzáteszem, nem is ez volt a céljuk –, a számok ugyanazon sablonra íródtak, mégis van bennük valami, ami megfogott, amely által elnyerte tetszésemet az album. Morbid, groteszk hangulat, atmoszféra szövi át a kompozíciókat, úgy gondolom, hogy a korai Autopsy, Asphyx, a Winter, a Sorrow (esetleg a Neurosis, a Bolt Thrower) mindenféleképpen hatott rájuk, sőt, némi ’80-as évek végi/’90-es évek elejei stockholmi hatást is felfedezni vélek bennük. Itt-ott mutatóban dallamok, harmóniák is felütik a fejüket, mintegy színezve a mindvégig roppant súlyos, brutális nótákat. Kiemelkedő, emlékezetes pillanatokról ugyan nem tudok beszámolni, ettől függetlenül/ennek ellenére egységes, koherens lett a végeredmény.
Összességében pozitív az összkép, a stílus fanatikusai nem lőnek mellé, ha adnak egy esélyt a zenekarnak. Nem maximális alkotás, azonban mindenképpen a jó kategóriájába sorolandó.
