Fémforgács
Teremtés és pusztítás, élet és halál kettőségét zengi a Hand Of Kalliach zenekar 2024-es Corryvreckan című lemeze. A formáció a folk metál műfajában alkot, de a tudományuk bőven meghaladja a hupa-hupa riffelést és alkoholos italok nevének ritmusos ismételgetését. Nem mintha abban bármi rossz is volna, félre ne értsétek, megvan annak a fajta zenének is a helye, meg az ideje, de ez a csapat azért érdekes, mert a zenéjük akkor is hallgatható maradna, ha kivennénk belőlük a népi elemeket. Önmagukat egyébként mint atmoszférikus, dallamos death metál aposztrofálják, kelta elemekkel. Ez nagyjából meg is állhatja a helyét. Úgy érzem, hogy ez a néhány furcsa hangzású szó és kifejezés megérdemel némi magyarázatot, szóval vágjunk is bele! A Hand Of Kalliach zenekar az Egyesült Királyságból indult hódító útjára 2020-ban, egészen pontosan Skóciából, Edinburghből. Mondhatjuk, hogy családi vállalkozásról van szó, mert összesen két tagja van, Sophie Fraser és John Fraser, akik házastársak. Előbbi az éteri, kísérteties, dallamos vokálokért felel, illetve a bőgőket nyúzza, John pedig az agresszív hörgéseket, a gitármelódiákat, a riffeket és a dobütemeket hozza.
A Corryvreckan a formáció második lemeze, idén februárban debütált, mégpedig a Prosthetic Records égisze alatt, de természetesen, ahogyan az lenni szokott, a Bandcampről, közvetlenül a zenészektől is megvásárolhatjátok majd, és mindenkit buzdítanék is erre. Az alábbiakban magyarázatot próbálok adni a miértre. Kalliach nem más, mint a tél istennője a skót/kelta mitológiában. Ez a boszorkányos erőkkel bíró entitás egy óriási örvény, a Corryvreckan mélyén él, ami a nyugati skót szigetek között forgatja a halálos víztömegeket. Az Úrnő szavára köszönt be a tél, ilyenkor kiemelkedik a mélyből, hogy az örvény vízében megmossa köpenyét, s ha ez a gigászi ruhanemű újra ragyogó fehérben tündököl, a hölgy a háta mögé veti azt, és a legenda szerint így keletkezik a hó, mely a skót hadurak kastélyainak tornyain telepszik, egészen a tavasz első napsugarainak érkezésééig.
Kalliach Janus-arcú, kettős istennő, aki egyszerre hozza el a telet és a tavaszt, jelképe a halálnak, a veszteségnek, a kétségbeesésnek, de tápláló és védő spirituális erőként is megemlékeznek róla a skótok. Lényegében róla és a hozzá kapcsolódó legendákról szól ez a lemez. A borítón az Úrnő látható, szerintem nem kell ragozni, remekül sikerült artwork ez, amely hangulatos és hitem szerint tökéletesen megidézi a lemez koncepcióját. Kívülről befelé haladva azt hiszem a hangzást kellene egy kicsit górcső alá venni, ami ugyan korrektre sikerült, bár az érzésem az, hogy néha elvesznek olyan részletek, amelyeknek csak sejtem az ottlétét, de hallani nem mindig hallom őket. Ez nem azt jelenti, hogy hitványul szólna a korong, csak azt, hogy vagy én nem értek valamit, vagy nem elég jó a hangcuccom ahhoz, hogy kiadja azokat az apró finomságokat, amelyeket sejteni vélek, de hallani nem.
Maga a zene rendkívül sűrű, egészen sok minden történik egyszerre, viszont hiába beszélünk folk metálról, ez abszolút egy modern, progresszív muzsika. Ha lényegre törően szeretném jellemezni a Corryvreckant, akkor alul pusztítanak a gyilkos hullámok, a hajók deszkáit ripityára törő örvények – ez John extrém vokáljában, modern és zúzós riffelésében testesül meg. S felettük, mint könnyű köd, lebegnek a finom kelta népzenét idéző dallamos motívumok, Sophie éteri, sokszor akár kísérteties éneke, mely megkönnyíti a durva alapok befogadását. Ebben a zenében az a klassz, hogyha a két részt különválasztanánk, akkor azok külön-külön is működnének.
Az egyikből lenne valami modern halálmetál, a másik meg valami nagyon súlyos, hátborzongató, folk ambient. Abszolút bátran merem azt állítani, még ha az olyan zenéktől, mint a Korpiklaani vagy a Finntroll fel is áll a hátadon a szőr, mert bugyutának érzed őket, vagy ilyesmi, akkor is érdemes tenni egy próbát a Corryvreckannal, mert ez valami más, valami összetettebb, valami sűrűbb, modernebb és különlegesebb, úgy, hogy közben ősi és sötét legendák hangulatát idézi.
