rattlead.hu
Ahogy a szeptemberi óbarocki hétvége, úgy lassan az is hagyománnyá érik, hogy szerkesztőségünk négy tagja – együtt – valamelyik külföldi fesztiválon is tiszteletét teszi. Így lesz ez idén nyáron is. A helyszínt és az időpontot is tudjuk – de ezek felfedését hadd hagyjam meg későbbre, amikor egy másik cikkben a delegátus valamennyi résztvevője megírja majd, hogy mit vár a rendezvénytől, ami zenei szempontból sejthetően az év csúcspontja lesz számunkra.
Akár bosszankodhatnék is, látva a hazai koncertprogram alakulását, hiszen sorra jelentik be azoknak az előadóknak a magyarországi fellépését, akikért mi súlyos összegeket fizetve sok száz kilométert utazunk majd. 
De nem bánom, mert számos olyan csapat lesz, akiknek a turnéja nem jut el hozzánk, akiket még nem láttam élőben, és itthon talán nem is látnék; másrészt egy ilyen külföldi program az élmények magasabb szintjét jelenti, amelyben a koncertek mellett a kulturális és gasztroturizmusnak is komoly szerep jut.
Amiről most írni szeretnék, az a fesztiválra való zenei rákészülésem. A program mostanra teljessé vált: tudom, hogy mely bandákat akarom mindenképpen látni-hallani, és azt is, hogy mely csapatok azok, amelyek produkciójára biztos nem fogok időt szánni. Van viszont a zenekaroknak egy harmadik csoportja, akiknek adtam még egy esélyt: akiket nagyon rég hallgattam, és nem tudtam, mostanában milyen zenét játszanak; vagy nem ismertem őket, de a műfaji besorolásuk alapján akár még be is jöhetett volna a produkciójuk. Így aztán készültek: meghallgattam tőlük egy-egy lemezt, hogy kiderüljön, őket is felvegyem-e a programtervembe. Nem szeretnék ugyanis lemaradni egy olyan koncertről, amelyen pedig ott lehetnék. (Nem mintha a „muszáj látni” zenekarok listája is nem lenne hosszabb annál, mint amit a fesztivál három napja alatt reálisan ki tudok majd pipálni.)
Ez volt a célkitűzésem, és mostanra végeztem is a magamra kirótt „feladattal”, amelynek tanulságairól az alábbiakban számolok be – abban a reményben, hogy egyik-másik banda iránt olvasóim érdeklődését is fel tudom majd kelteni. Nézzük tehát felfedezettjeimet, akiket ezen a bizonyos nyári fesztiválon szívesen megnéznék majd élőben!
A legnagyobb meglepetést, legkellemesebb csalódást az amerikai HIRAX okozta számomra. Az 1985-ös debüt Raging Violence-szel ismertem meg a thrash kaliforniai veteránjait, ám Katon W. de Pena azon hallott énekhangja, valamint a nem különösebben izgalmas muzsika akkor elvette a kedvemet a csapat munkásságának alaposabb megismerésétől. Most viszont „Tegyünk még egy próbát!” jelszóval a zenekar legutóbbi nagylemezét, az Immortal Legacy-t is magamévá tettem, ami meggyőzött arról, hogy tovább kell mélyítenem a kapcsolatomat a bandával. Igaz, hogy a zene nem kis mértékben idézi az Overkill világát, ám Pena orgánuma és a hangszeres részek is élvezetesek. Mi több, olyan remek dalokkal örvendeztetnek meg bennünket, mint a Victims of the Dead, a Tied to the Gallows Pole vagy a címadó nóta. Ráadásul tíz év szünet után idén végre az újabb Hirax album, a kilencszámos Faster Than Death is napvilágot lát majd. Őket egész biztos, hogy felveszem az idei fesztiválos bakancslistámra. Már csak azért is, mert az idei évtől dobokon a jó öreg Emilio Marquez (Asesino, Engrave, ex-Possessed stb.) is erősíti a csapatot.
A német LORD OF THE LOST ugye tavaly megjárta az Eurovíziós dalfesztivált, és értük sem kellene Belgiumig utazni, hiszen néhány nap múlva Magyarországon is tiszteletüket teszik. Empyrean című albumukat hallgatva a Deathstars neve ugrott be párhuzamként, bár a svédek valamivel sötétebb és iparibb alapú muzsikát nyomnak, míg a LotL kapcsán a gót és a glam jelzőket is előszeretettel használják. Chris Harmsék produkcióját is egyfajta tinimetalnak érzem, amiért a magamfajta majdnem-nyugdíjasnak már „nem illik” őszintén rajongania, bár a lemez Adonai című instrumentális nótája azért nagyon bejön. Biztos hangulatos és látványos showt produkálnak, úgyhogy őket is igyekszem majd megnézni-meghallgatni.
A harmadik zenekar, amely az ismerkedés során jó benyomást tett rám, a belga AFTER ALL. A csapat országa egyik meghatározó speed/thrash formációja: 1990 óta működnek ezen a néven, és az 2022-es Eos volt a tízedik nagylemezük. Ismerkedés gyanánt a 2016-os Waves of Annihilationt hallgattam meg, amivel gyorsan maguk mellé állítottak. A zenekar meghatározó emberei a két gitáros, Dries Van Damme és Christophe Depree (míg előbbi néhány éve az Acidban, utóbbi a Channel Zeróban is érdekelt). A banda énekese 2017 óta Mike Slembrouck, aki 2020-tól a power metalban utazó, szintén belga Iron Masknak is frontembere (A Waves…-en még Sammy Peleman hangját halljuk); itt hangjába időnként John Cyriis-es (Agent Steel) és Eric Knutson-os (Flotsam and Jetsam), hisztérikus magasak vegyülnek.
A The Unusual Sinben remek slayeres-középtempós riffet hallunk, a rá következő Fall in Line-ban pedig a karakteres, éppen a kellő mértékben dallamos énekre kapom fel a fejem. A None Can Defy-ra simán rámondhatjuk, hogy izmos US power metal. Kedvenc nótám, a Restore to Sanity pedig mindkét – zeneileg a középtempós Slayer, énekileg pedig az US power – világból merít; Slembrouck témái, orgánuma itt már-már a néhai Warrel Dane zsenialitását idézi. Az After the Hurt Is Gone-ban a hangsúlyosan doromboló basszus rezgései simogatják a dobhártyánkat, a Destructive Force-ban pedig ismét csak izgalmasan keveredik a két irányzat: a kissé zajos, kaotikus, gyors muzsikára Mike különleges, emlékezetes dallamokat énekel. Zeneileg egy kicsit vegyes a kép, de minél többször hallgatom, annál jobban tetszik az anyag.
Ezzel szemben, akiknek a muzsikáját már korábban is magamévá tettem, ám némi emlékezetfrissítő belefülelés után simán el tudom engedni a fellépésüket, az az Eternal Champion, a Legion of the Damned, a Cyclone, a Sadus és az Unto Others. A Conan munkásságát nem ismertem, kíváncsi voltam rá, de a brit doom/stoner/sludge csapat tavalyelőtti albuma, az Evidence of Immortality nem győzött meg arról, hogy az egyébként is strapásnak ígérkező fesztiválon időt kellene szánnom rájuk. Ugyanígy voltam a kanadai Sacrifice (The Ones I Condemn), a belga Sanity’s Rage (You Are What You Swallow) és a szintén belga Channel Zero (Channel Zero) muzsikájával is: nem játszanak rossz zenét, ám nincsenek olyan „slágereik”, amelyekért odaállnék a színpad elé. A lazulós, pszichedelikus stoner rockot játszó Truckfighters kellemes muzsikával szórakoztat (V); egy itthoni klubkoncerten lehet, hogy megnézném őket, ám zenéjük nem igazán passzol a fesztiválon általam favorizált, durvább produkciók közé. A Raven kapcsán pedig ismételten rá kellett jönnöm, hogy az ő világuk és az enyém minimális mértékben fedi egymást.
Szerencsére így is van 15 banda, akiket mindenképpen meg akarok nézni, és további hét, akiket akkor, ha marad hozzájuk erőm. Úgyhogy biztos nem fogok unatkozni…
