Fémforgács
Elég gyakori vendégek a promós csatornákon az újrakiádások, remasterelt anyagok és bevallom őszintén, ezek legtöbbször csupán egy kellemetlen érzést keltenek bennem és nem különösebben foglalkozok velük. Ennek legfőbb oka, hogy vagy ismerem az anyagot és jól tudom, hogy boldog-boldogtalan foglalkozott már vele (hozzátenném, ez a ritkább eset), vagy pedig arra emlékeztetnek, hogy az életben nem fogok minden jó lemezzel találkozni. Nincs az a pénz, de leginkább idő, hogy felkutassam, meghallgassam a világ összes kiadványát. Hogy némileg javítsak az arányomon, valamint pusztán a kíváncsiság kedvéért mégis belefüleltem egy számomra tök ismeretlen lemezbe, ez pedig holland Acrostichon zenekar első nagylemeze, az Engraved In Black. A belefülelésből masszív hallgatás lett, több alkalommal is. Nem árulok zsákba macskát, a banda death metalban utazik, méghozzá abban a fajtában, ami erőteljesen merít a 80-as évek agresszívebb thrash metal hullámából is. Gondolok itt a fiatal Sepulturára és a Slayerre többek között. Ezek alapján könnyedén belőhetjük az anyag születésének hozzávetőleges idejét: természetesen a korai 90-es években adták ki, egészen pontosan 93-ban.
Az Acrostichon gyökerei ennél azért jóval távolabbra nyúlnak vissza, hiszen a csapat tagjai már a 80-as évek közepétől zenélgettek extrémnek mondható formációkban, míg végül 89-ben döntöttek a közös menetelés mellett. Meglehetősen pezsgő underground élet volt akkoriban Hollandiában, hiszen rajtuk kívül olyan bandák adtak ki azonnali figyelemfelkeltő demókat, mint például a Gorefest, Sinister, Phlebotomized, Eternal Solstice, Pentacle. Az Acrostichon esetében azonban a siker igencsak gyorsan a feledés homályába veszett, hiszen egy valamivel gyengébb második nagylemez után a projekt nevet váltott és gyakorlatilag lesétált a térképről. A hallottak alapján a legmeghatározóbb alakja a csapatnak talán Richard Schouten gitáros lehetett, aki korábban leginkább death/doom metal hordákat erősített, így nem véletlen, hogy riff orientáltsága és ötletes tempóváltásai igazi csemegévé nemesedtek a zenekarban. Hangszeres társa, a legtöbb szólóért felelős Jos Van Den Brandt inkább a nyers thrash, old school heavy metal vonalat hozta be a zenébe, Serge Smolders dobos pedig a progressziót, finom technikásságot tudta beépíteni az összképbe. Az igazi kuriózum azonban a vokalista, Corinne Van Den Brand, aki egy igazi underground hős hazájának death metal berkeiben. Igen, egy hölgyről van szó, de a büdös életben nem mondtam volna meg a hangja alapján. Mindez a 90-es évek legelején tehát…
Ahogy írtam, az eredeti lemezt nem hallottam és nem is áll szándékomban elővenni. Nem tudom, mit foltoztak a hangzáson például, de nekem az Engraved In Black nem arról fog megmaradni, hogy időutazós hangulattal és hangzásvilággal tarolt. Ez az újrakiadás bizony nagyon combosan szól és nagyon szívesen fogom megőrizni ebben a formátumban az emlékeim között. Kalandos, szórakoztató death metal anyagról van szó, ahol kora ellenére is akad bőséggel esemény. Persze nem beugró jazz betét, visszafelé lejátszott és eltorzított szappanopera részlet gazdagítja ezt a kiadványt, hanem nagyszerűen kivitelezett és megírt halálfém aprítások, amelyekben kiválóan elkapták az arányokat a durvulások, bólogatások és ízes szólók tekintetében. A régihez képest jóval mutatósabb borító alá ráadásul extrákat is pakoltak a rajongóknak bőséggel, már ha valakinek nem elég egy ilyen csemege. Az 1993-as verzió összesen 9 tételt tartalmazott, bő háromnegyed órás játékidővel. Ezt az etapot nyitja meg az Immolation Of The Agnostic, ami death metalhoz képest meglehetősen hosszan, majd 8 percben kezdi meg a lemezt úgy, hogy cseppet sem válik unalmassá. Utána átlagosan 5 perces szerzemények sorakoznak fel, ugyanarra a vezérfonalra felfűzve, de a már említett változatos módon. A ráadásban tehát rajongó kényeztetés megy, szó szoros értelemben, mert az 1994-es Forgotten EP dalainak élő felvétele már jóval gyengébben telsesít megszólalás tekintetében, a Sentenced lemezről ide került Pain, Victim páros pedig kevésbé érdekes.
Személy szerint sosem értettem, hogy az ilyen “extrákat”, amik alig néhány embert érdekelnek, miért kell egy közel tökéletes anyag végére rakni az újrázásoknál, én minden esetre ezeket csak egyszer toltam végig, külön CD-n pedig elő sem venném többet. Ha azonban érdekel egy jó megszólalású kincs ebből az időszakból, biztosan nem fog csalódást okozni az Engraved In Black, a maga módján klasszikus.
