Hard Rock Magazin
Nem vette át a Google Translate az uralmat a beszámoló címe fölött, egyszerűen Sari Schorr legutóbbi lemeze – amelyet tavaly év végén adott ki a legendás gitáros Robin Trowerrel koprodukcióban – pont annyira nagyon JOYFUL, mint a koncertje volt azon a bizonyos péntek estén az Analogban.
Ha álnéven nem surrant be a New York-i énekesnő a magyar élőzenei szcénába, akkor harmadszor lépett fel nálunk: először majdnem napra pontosan egy évvel korábban ugyanitt – ó, de nagyon klassz buli volt az is –, másodszor pedig a szolnoki repülőmúzeumban Kiefer Sutherland vendégeként, az nekem sajnos kimaradt. Az álnév nem költői túlzás, mert Sárink egyrészről Bertha Bladesként futott egy ideig a nem túl távoli múltban (tisztelete jeléül a nagymamája nevét vette fel), nyomot hagyott Sari Posnerként is, 1993-ban pedig Sari művésznéven jelent meg egy lemeze a jelenlegitől nagyon eltérő zenei környezetben. Én személy szerint nagyon örülök, hogy egy másik irányban találta meg a művészi önkifejezés útját évekkel később.
Sari Schorrként 2016-ban indította újra a karrierjét, azóta kiadott három stúdió- és egy koncertlemezt, az utóbbinál a ’Live In Europe’ cím sokat elárul arról, hogy Európában milyen komoly sikereket ért el a turnéinak is köszönhetően. Persze a szülőhazájában is jól alakulnak a dolgai, a már említett ’Joyful Sky’ a Billboard blueslistájának első helyén landolt. Az új albuma – az aktuális turné szlogenjéből kiindulva – vélhetően ’The Future Starts Here’ címmel jön ki az idén, az biztos, hogy néhány dal már megjárta a stúdiót.
Az Analog Music Hall bejáratánál kapunyitáskor lézengő 5 ember nem kifejezetten biztatott azzal, hogy a tömegben letépik majd a pólót rólam a koncerten, de – miközben Paul Gilbert szórakoztatott minket „magnóról” a ’Vibrato’-val – a 20:16-os kezdésre már félháznál tartottunk. Ebben benne volt az is, hogy a Covid-kálváriát többszöri halasztás formájában megjárva „börtönéből szabadult sas lelkét” is kiénekelte magából tavaly Sari, és az ilyesminek híre megy.
Robin Trower méltatása mellett rögtön az elején lenyomott power triójával az új lemezről – „my first number one album” – egy hármas blokkot, amelyet a címadó Joyful Sky soulful interpretációja zárt. Ugrás két szám erejéig az új korszakot 2016-ban nyitó ’Force Of Nature’-re, amelynek az a Mike Vernon volt a producere, akit nem felejtett el megemlíteni, hogy David Bowie korai lemezeinek a felvételeit is ő igazgatta.
A tavalyi bandából egyedül Ash Wilson gitáros maradt meg, aki a Demolition Manben eresztette ki a gőzt először egy közönségbarát bluesy szólóval.
A basszer posztot Chris Cliff vette át ezen a turnén, aki elsősorban sessionzenész, a kelta és jazz motívumokat space-esen keverő izgalmas Skutch Manos lemezein bukkant fel korábban.
A doboknál az a Lee Morris ült, aki 20 éven át ütötte a bőröket a Paradise Lostban(!), jelenleg a veterán rocker Magnum éppen ráérő tagja.
Az kicsit furcsa volt, hogy Sari designolt fellépőcucca mellé a fiúk gyakorlatilag utcai ruhában csatlakoztak, de ez lehetetett akár szándékos is a kiemelés érdekében, ki tudja…
Az Analog hangrendszerén megint hegeszthettek valamit, mert egészen jól szólt a cucc, nyoma se volt az egykori kásás zajmaszlagnak, így Sari Schorr Janis Joplinba és Tina Turnerbe oltott vokális fúziója nem kapott gellert a technikán, sőt! Ez a csupa mosoly hölgy úgy vezette fel az Ordinary Life-ot szimplán, hogy „dedicated to you”, köszi!
Még egy kis Trower-dicséret az új lemez Peace Of Mindja előtt, amelynek van egyfajta korai Pink Floyd-os lebegése, hogy átadja a terepet a családon belüli erőszak ellen szót emelő Damn The Reasonnek, amelyet Sari önmagához képest is nagy szenvedéllyel adott elő, az Aunt Hazel pedig a drogok témáját feszegette egy penge Joe Bonamassa-stílusú gitárszólóval megtámogatva.
A Beautiful blues-soul csodájának felvezetésében Sari elmondta nekünk, hogy az igazi szépség bennünk lakozik és nem a magazinok címlapján, de főleg nem a közösségi médiából ömlő szarban.
Kaptunk egy új számot is a Highway 69 képében, ami előtt megtudtuk, hogy milyen komoly kétségek gyötrik ilyenkor a művészt: vajon elég jó-e a dal ahhoz, hogy az új lemezre felkerüljön? Szerintem igen, a Rolling Stones Start Me Upjára emlékeztető riffel indító nótáról egy aschaffenburgi felvételt tudunk mutatni, a lenti digitális setlistünkben értelemszerűen nincs benne.
A Maybe I’m Fooling és a Thank You alternatív verziója ágyazott meg a Black Betty „extended” verziójának, amely a Woven Hand-szerű keretével olyan teátrálisra sikerült, hogy ha itt véget ért volna a koncert, nem maradt volna bennem hiányérzet, de nem így történt szerencsére.
Kapott egy nagy köszönetnyilvánítást a fellépést szervező Csillag Zoli, illetve kiderült, hogy mi – mint közönség – vagyunk a valóra vált álom. A „rendes játékidőt” egy 70 évvel ezelőtti Willie Dixon-szerzemény zárta, amely eredetileg Muddy Waters kislemezeként jött ki 1954-ben.
Az I Just Wanna Make Love To You 17 perce olyannyira teret engedett a három zenésznek, hogy Sari egy időre szépen le is ült hátul a dobemelvényre. Volt itt nagy gitáros elszállás, lebegés, tekerés, flapping, Chris a basszusszólójába még a Carpenters Close To You-ját is beleszőtte, hogy aztán a katarzisban Ash visszavegye a prímet, aztán köszi, balra el…
Persze, hogy visszajöttek egy ráadásra, a Valentina a maga könnyedségével volt a desszert ezen a 16 fogásos fejedelmi blues-rock vacsorán.
Szöveg: Dzsó
Fotók: Császár Márta
Videók: Jucu
Köszönet a LOTS Musicnak!
