rattlead.hu
A kazettákat már 12 éves koromtól gyűjteni kezdtem! A szűkös anyagi keretek miatt, többségében másolt kazettáim voltak, de azért jó néhány kamu műsoros kazi is figyelt a polcon, amelyeket abból a pénzből vásároltam, amit anyukám adott reggelire. HEHEHE!! Amikor 1994-ben leszereltem, s lett állandó melóm, beindult a gyűjtés ezerrel. A nagy kedvenceket megvettem „eredeti” formátumban, de a kazettamásolás szinte ipari méreteket öltött. Ha valami új album került hozzám, már nyomtam is a magnóba, s lenyomtam a REC gombot. Sokszor hallgatás nélkül! Nekem elég volt, ha már olvastam a bandáról, vagy ha a haver közölte, hogy ez bizony jó! HEHEHE!! Többségük már elkallódott, de azért még van egy bőröndnyi a beépített szekrény legfelső polcán. Ezekből válogattam ki három lemezt, amelyek a 90-es évek közepén jelentek meg, s meghallgattam őket több – kevesebb sikerrel. Van amelyiket szerintem már 20 éve nem hallgattam, úgyhogy még én is kíváncsi voltam, hogy mai füllel, hogy fog ízleni!?
Dark Reality : Blossom of Mourning (1995)
A német csapat 1989 -ben alakult egyfajta death/doom/folk bandaként, s a különlegességük az volt, hogy az egyik tag egy reneszánsz hangszeren, úgynevezett görbekürtön játszott. Az első lemez 1994 -ben jelent meg Umbra Cineris címmel, s a mai napig nem volt hozzá szerencsém. Aztán rövid időn belül érkezett a második album, a Blossom of Mourning. Megmondom őszintén, hogy már az első pillanattól beugrottak a dalok, ahogy elindítottam a lejátszót. Bár mostanság már nem nagyon izgat a folkos vonal, de ez a lemezt még most is jól esett hallgatni. Ez azért van, mert a német srácok remek nótákat írtak, amelyekben teljesen elmerülhet a hallgató. Nem is mondanám én ezt death / doom zenének, hiszen nyoma sincsen semmilyen súlyosságnak. Ha minden áron valami szigorúságot kellene keresnem, az Oliver Ramacher énekes hangja. Na, nem hörög, inkább csak rekedtes hangon szaval. A tisztább énekhangot Andres Waldura szolgáltatja, aki ez mellet a görbekürtön is parádézik. Amellett, hogy nekem rohadtul bejön a hangszer, tök középkori hangulattal ruházza fel a szerzeményeket. A két gitáros, Martin Heinzelmann és Philipp Kailer rengeteg feszes riffet és fogós témát pakolt a dalokba, de nagyon sokszor használják az akusztikus gitárt is. Alex Schiem basszer nem cifrázza túl magát, de pozitívum, hogy jól hallani a húrok brummogását. Sajnos élő dobot nem hallhatunk, mivel dobgépet használtak. A szövegek többnyire német nyelven íródtak, de van pár angol nyelvű tétel is. A Dark Reality kiadott még egy albumot 1997-ben, amelyet szintén nem hallottam, de lehet majd rákeresek, bár nem hiszem hogy ezt a lemezt meg tudták ugrani. Az együttes 1999-ben végleg le is tette a lantot, hogy stílusos legyek. Ha valaki nem ismerné a csapatot, mindenképpen ezt az albumot hallgassa meg, mert igazán hangulatos hallgatni való. A folk metal fanatikusok is megpróbálkozhatnak vele, bár itt nem mulatós, szeszgőzös folkról van szó. Ez egészen más! A Dark Reality nem boros hordón repíti vissza a hallgatót az időben, hanem a képzelet szárnyain!
Cancer: Black Faith (1995)
Azt mindannyian tudjuk, hogy a 90-es években nem csak a thrash metal, hanem a death metal bandák is szép számmal eveztek más vizekre. Hogy ez kinek mennyire jól sikerült, az gusztus dolga! Nem is akarok ebbe nagyon belemenni, de azt el kell mondanom, hogy nekem nagy többségben bejöttek az ilyen próbálkozások. Voltak akik belebuktak ebbe, s voltak akik csak úgy maradtak életben, hogy visszanyúltak a gyökereikhez. A Cancer három vérbő death metal album után az „új idők” szelét próbálta befogni, s az én véleményem szerint ez nem sült el nagyon rosszul. Hallatszik, hogy az angol csapat mindent beleadott, hogy előrukkoljon valami nagy mutatvánnyal, de ahogy most hosszú évek múltán hallgatom, néha kicsit húzom a számat némelyik témánál. Van itt kérem minden, mint a telfordi búcsúban: Black Sabbath, Helmet, C.O.C, füstös elszállás, punkos vadulás, kongás űrséta, meg minden egyéb ínyencség, amely szerintem nem mindig tud teljesen kerekké gyúródni. Csoda, hogy az industrial fenegyerek feje nem bukkan elő ebben a nagy kavalkádban. HEHEHE!! A hörgés ugye ment a levesbe, ahogy a régi logó is. (Ejnye!) Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy ezt az albumot inkább érdekes volt hosszú idő után újra meghallgatni! Nem hinném, hogy újra elő fogom venni a bőröndből, de ha azt nézem, hogy ebben az időben kijött sok olyan alkotás, amelyen régi nagy bandák váltottak, de a végeredmény sokkal rosszabb lett, akkor a Black Faith megérdemel egy erős hármas osztályzatot. Nem véletlen, hogy ezután pihenőre is mentek a fiúk, s 11 év után rukkoltak elő egy új lemezzel, amelyen már újra suhintott a halál kaszája. S még az a fránya, régi logó is előkerült valamelyik fiókból.
Nailbomb: Pointblank (1994)
Na, hát itt még én is meglepődtem! Régen hallgattam már a Nailbomb albumot, pedig amikor megjelent, akkor magam alá csináltam tőle. Még pólóm is volt, amely nem mindenkinek tetszett! El is mondom a sztorit. Még valamikor 1995 tavaszán megállítottak a rendőrök az utcán, s igazoltattak. Pont a Pointblank póló volt rajtam, s ez nagyon szúrta a biztos urak szemét, mondván, hogy ez rasszista póló, hiszen épp fejbe lőnek rajta egy kisebbséghez tartozó nőt. Mi van??? Hiába próbáltam nekik elmondani, hogy ez egy híres fotó, ami Vietnámban készült, egyre csak az hajtogatták, hogy feljelentenek, ha még egyszer meglátnak benne. HEHE!! Egyébként az egyik haveron Harley Davidson emblémás póló volt, ott meg arra mondták, hogy náci jelkép, mert a birodalmi sas van rajta, úgyhogy sürgősen vegye le, különben megbüntetik. Hát ennyit a 90-es évek rendőreiről! HEHE!! Na de térjünk vissza a zenére! Szóval, lehet, hogy most a Cavalera fanatikusok is meg akarnak majd bírságolni, mert bajban vagyok a Nailbomb albummal. Ami 30 éve leszedte a fejemet, az most nagyon sokszor idegesítően untat! Öregszem, na! Amikor belecsapnak a lecsóba, akkor még megugrik a pulzusom, de ezeknél a monoton tésztaszaggatásoknál olyan érzésem van, mintha már 10 perce ez szólna. Természetesen becsülettel végighallgattam a lemezt, de néha már úgy voltam vele, hogy ugratok a következő dalra. Tisztába vagyok vele, hogy ez akkoriban nagy durrantás volt Max bátyóéktól, de most nem igazán tud már lekötni. Megtagadni nem fogom, hiszen 21 éves fejjel oda voltam érte, de úgy látszik, hogy így 50 évesen már nem tud lázba hozni! 3 – 4 korsó sör és 15 – 18 vodka után biztos jól el tudnék rá állatkodni, de sajna ennyi sört már nem tudok meginni! Nem is tudom, hogy tegyek – e ide egy nótát, hiszen mindenki ismeri. Esetleg a nyitódalt iderakom, az még mindig egy szögbomba,,,,,akarom mondani….adrenalinbomba!!!
Összegezzünk akkor! Annak tudatában, hogy én leginkább durva zenéket hallgatok, igen meglepő, hogy nálam a Dark Reality lett a győztes! De hát én nem az fajta ember vagyok, aki szeret az elvárásoknak megfelelni! Pedig régen szófogadó gyerek voltam. Még a Nailbomb pólót se hordtam többet az utcán, nehogy a rendőr bácsik bevigyenek az őrsre! Szegény anyukám vörösre sírta volna a szemét!
