rattlead.hu
Sokakkal együtt én is akkor figyeltem fel a Bokassára, amikor 2019-ben a Metallica őket választotta európai stadionturnéja egyik előzenekarának. Lars Ulrich egyenesen azt nyilatkozta, hogy a norvég trió a kedvenc fiatal csapata. Jørn Kaarstadék akkoriban már a 2017-es debüt Divide & Conquer mellett a két esztendővel később megjelent Crimson Riderst is magukénak mondhatták, 2021-ben pedig menetrendszerűen érkezett az újabb opusz, a Molotov Rocktail, amelyet a Metal Hammer a Monster Magnet Powertripje óta a legszórakoztatóbb stoner albumként aposztrofált.
A Trondheim városából származó, ma már oslói csapat valamennyi nagylemezét ismerem és kedvelem, az évek távlatában azonban ezek valahogy összefolynak bennem, az All Out of Dreams-et azonban valamennyi elődjénél dallamosabb, élvezetesebb anyagnak gondolom.
Egy ideje bírom az ilyen sűrű, varacskos zenéket. A black metal továbbra sem a kedvencem, a black and roll azonban bejön. A Bokassa által játszott muzsikát az okosok a hardcore punk és a stoner rock elegyeként definiálják, és tény, hogy ott van benne a punk lendülete és dallamossága, a határok azonban nem ilyen egyértelműek. A Kvelertak kapcsán zsánerként a black and rollt és a hardcore punkot emlegetik, azonban honfitársaik, akiknek új albumát e sorokkal méltatom, legalább annyira, ha nem még inkább black and rollban utaznak, a stoneres, elszállós belassultságot viszont csak nyomokban érzem a Bokassa muzsikáján.
A 2013 óta létező zenekarra, amelyet az énekes-gitáros Kaarstad mellett Bård Linga basszusgitáros és Olav Dowkes dobos alkot, nemcsak zeneileg, hanem üzletileg is jellemző a kísérletező kedv, hiszen mind a négy nagylemezüket másik kiadónál jelentették meg (más kérdés, hogy ez valószínűleg a rossz tapasztalatok eredménye). A mostani album dalainak többségét már 2022 júniusában rögzítették a dániai Antfarm stúdióban, ahol korábban olyan nagyágyúk alkotásai öltöttek testet, mint a Meshuggah, a Madball, a Sick Of It All vagy a The Haunted. S ha már a SOIA neve szóba került, a legendás New York-i hardcore csapat frontembere, Lou Koller a Bokassa legújabb lemezének egyik legjobb dalában, a Garden of Heathenben, a Red Fang énekese, Aaron Beam pedig a Bradford Death Squadron című nótában vendégszerepel. Hozzáteszem, mindez nem igazán hallatszik: ha nem írták volna, meg nem mondanám, hogy Kaarstadon kívül más is mikrofonközelbe került…
A lemez első felében súlyos hangzású, ugyanakkor melodikus hardcore punkot hallunk, amelynek hangulatáról nagyon sokszor a Die Toten Hosen, a brit Almighty, helyenként pedig a SUM 41 munkássága jut eszembe. A zsánerre jellemző űberdallamok mellett a csaknem minden számban hallható kórusok, csordavokálok is e besorolás létjogosultságát igazolják – legalábbis az anyag első felében. A második felvonásban azonban egyre gyakrabban bóbiskolhatunk el a komótosabb dalok hallatán. Leginkább még ezeknek a daloknak van közük a stoner metalhoz, de a sludge vagy a post-rock jelző ellen sem tudnék sok ellenérvet felhozni.
A The Ending Starts Today–Garden of Heathen–Straight Edgelord alatt nem nagyon van időm letenni a léggitárt; a tömény zsenialitás percei ezek, ahogy a kettővel később érkező Let’s Storm the Capitol is ehhez a blokkhoz passzol. Kedvenc nótám a Garden of Heathen, amelynek tökéletes felépítményét egy óriási refrénnel koronázzák meg. Egyébként az ilyen direkt, megadallamos nóták hátulütője, hogy egy idő után túl ismertté, unalmassá válhatnak. Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy nincsenek emlékezetes, fogós témák a lemezen…
A norvég trió a gegekkel sem spórol: a Straight Edgelord középrészébe egy gospeles, akusztikus gitáros, tapsolós, kórusos ellágyulást illesztettek, a rá következő címadó gyerekszintetizátoros prüntyögéssel kezdődik, az ígéretes témákat felvonultató Everyone Fails in the End pedig a maga 46 másodpercével megmarad torzónak, a zenészek a végén még ki is nevetnek bennünket, amiért többet vártunk a daltól.
Az első hat nótába nem lehet belekötni, a produkció magabiztosságtól duzzad, sokszínű, maximális osztályzat után kiált. Az ötletzsák azonban az utolsó három számra kiürülni látszik, és a srácok lendülete is elfogy. A Gung Ho dalcímet látva, az Anthrax életművének ismeretében valószínűleg többen is egy jó kis száguldásra készülünk, ehelyett azonban egy középtempós, nem különösebben izgalmas tételt kapunk. A No More Good Days ismét egy tempósabb darab, de már ez sem villanyoz fel úgy, mint a program első felének remekművei. A Crush (All Heretics) pedig egy döngölős-bólogatós tétel, ami egyediségével tovább színesíti a palettát, és önmagában abszolút megállná a helyét, ám a Garden of Heathen-kaliberű dalok mellett nálam már nem nagyon rúg labdába.
Csodálkoznék, ha a keményebb zenék világában nem szólna nagyot a Bokassa legújabb alkotása, és a lemez első három-négy dalával talán a szélesebb közösség ingerküszöbét is sikerül majd átlépniük. Számomra egyértelműen a csapat eddigi legjobb albuma.
