Dionysos Rising
Kiadó:
SteamHammer
Honlap:
www.magnumonline.co.uk
Sajnálatos módon a Magnum valószínűleg utoljára dörrent meg: bármennyire is megbízható csapatként tekinthetünk a brit AOR legendára, lehetséges, hogy kényszerűek lesznek letenni a fegyvert, hiszen a banda egyik alapítója, fő zeneszerzője és gitárosa, Tony Clarkin rövid betegség után váratlanul elhunyt.
52 év. Ennyi ideje van a nemzetközi porondon a Bob Catley frontemberrel híressé vált együttes, és ugyan volt egy kisebb megszakítás a zenei együttállásban, ha elgondolom, hogy jómagam 53 éves vagyok, nem tudok tisztelgés nélkül írni (egy kézzel ütöm a billentyűket) egy ilyen patinás formációról. Szinte közhelyszámba megy, hogy a művészetekben – főleg a könnyűzenében – az igazán kreatív korszakukat a húszas éveik derekán érik el a zenészek, nos, a Magnum 2012 óta megjelent albumjai – melyeknek recenzióját blogunkon is olvashattad – akkorát dörrentek, mint a névadó fegyver, rácáfolva előbbi állításomra és még sokunkéra – persze azért valljuk be, valóban nem ez a jellemző karrierív. (Hát, ha még azt is hozzátesszük, hogy Catley szólókarrierét 50 évesen indította, aminek három, Gary Hughes-zal közösen alkotott lemeze minden vonatkozásában felveszi a versenyt a legkiválóbb Magnum lövésekkel, akkor nem csodálkoznánk, ha a tehetség idővel járó romlásának ellenszerét Catley DNS-éből nyernék ki.)
A Magnum egyedi hangszeres és dallamvilágával azon csapatok közé tartozik, akiket bármelyik szerzeményük pár hangja után büszkén azonosíthatsz, bizonyítván tökéletes rálátásodat a metal zenei életre 😊. Az persze igaz, hogy a lemezek nem biztos, hogy a riffhalmozós thrasherek kedvencei lesznek, hiszen a Magnum erejét mindig is a dallamvilág és a finom, precíz harmóniák jelentették, de biztos vagyok abban, hogy remek kapucsapatként szolgálhatnak bármelyik barátnő számára, akiknek egyébként a hajuk állna fel, ha meghallgatnának egy virtigli Slayer performanszot. Azt még hozzá kell tenni, hogy az együttest a múlt században a progresszív jelzővel is felcímkézték, ami ma már megmosolyogtatónak hathat, hiszen ebben az értelemben az idő elment mellettük, és még egy Dream Theater-i progger is – pedig a stílust Álomszínházék előtt vagy harminc évvel feltalálták – annyi előremutató elemet találhat a Magnum zenéjében, mint ahány békegalamb repked Oroszországban.
A "Here Comes The Rain" egyébként követi az ezredforduló utáni albumok zenei módszertanát, azt a finoman meghangszerelt, aprólékos és dallamorientált megközelítést, ami akkor sem válik unalmassá, ha az általuk teremtett korlátok mögül most sem léptek ki. A recept tehát ugyanaz, aminek a végeredménye 10 kompakt sláger, ízes gitárjátékkal és még ízesebb billentyűszőnyeggel, de ha kell, olyan apró, színesítő elemek integrálásával, mint a "Blue Tango" ős rock n' rollos hangulatteremtése az elmaradhatatlan Hammond-varázslattal, a "The Seventh Darkness" fúvós bolondozása, vagy az "I Wanna Live” – a cím szívszorító a történtek fényében – billentyűs filmzenei betétje.
A záró szerzemény aztán röviden összefoglalja a Magnum erényeit és zenei felfogását: rövid feszültségfokozás után refrénnek is beillő verze, majd az ősprogresszió néhány elemének felvillantása, az elmaradhatatlan billentyűvel, mindez olyan tökéletes hangulati egységben, ami mögött ott áll a fél évszázados tapasztalat és az eredendő tehetség.
Nem gondolnám, hogy lenne méltóbb befejezése e rendkívüli pályafutásnak, amiben a Catley-Clarkin páros közti mágia tökéletesen prezentálja, hogyan tudott a zenekar ennyi ideig aktuális maradni, anélkül, hogy felesleges modernkedésbe mentek volna át, olyan tradíciók tiszteletben tartásával, melyek úgy látszik időtlenek és kortalanok. Az eső pedig hulljon egy gitáros emlékére…
Garael
