Fémforgács
A Stratovarius budapesti koncertje után nagyjából teljesen elment a kedvem az extrém metal műfajoktól, és kvázi megfogadtam, többet nem hallgatok ilyesmit, mert nincs kedvem extra sötétséget magamhoz venni, a küzdelmes mindennapok gondjai bőven elegendőek. Aztán a sors jó értelemben vett fintoraként kaptam a megkeresést az új, de még 2023-ban megjelent Aornos lemez véleményezésére, aminek a korábbi anyagok magas minősége okán nem tudtam nemet mondani.
Az irgalmat nem ismerő, mégis változatos, sírsötéten dallamos extrém metál műfajában hódít az Aornos, amelynek élén Tátrai Csaba áll. Az eddig egyszemélyes projekt úgy néz ki, hogy végre valódi csapatmunkává érik, habár az új albumon egyelőre a fő zeneszerző, Algras témái csendülnek fel. De azokat már nem egyedül adja elő, erről is beszélünk mindjárt.
Ez a muzsika egyaránt megszólíthatja a Mayhem, az Emperor, vagy uram bocsá’ a Dimmu Borgir vagy bármely hasonló epikus, esetleg atmoszférikus black metal zenekar rajongóját. A recept a korábbi lemezekhez képest tehát egyáltalán nem változott, továbbra is durva, erőteljes, ugyanakkor emlékezetes, sőt, kifejezetten dúdolható riffek vannak a középpontban, amelyeket billentyűfutamok és síri, tiszta ének tesznek még érdekesebbé.
A borító újfent egyfajta hódolat Lovecraft iszonyatainak, a kozmikus sötétségen túl lakozó borzalmaknak, és mindannak a rémületnek, amely az emberi megismerés határán kívül tenyészik. Maximálisan illeszkedik a zenekar mondanivalójához, zenei világához, belekötni egyáltalán nem lehet, fullosan önazonos.
Hogy idézzek a mellékelt tájékoztató anyagból, az Aornos történetében az az első olyan lemez, amelyben nem minden hangszer vagy ének köthető egyetlen emberhez. Mostantól kvázi csapatmunkáról beszélhetünk, amelyben Mester Róbert dobolása, illetve extrém vokálja, Kovács Attila basszusfutamai és éneke, illetve a vendégzenészként az egész anyagot végig kísérő Drótos Gábor cselló, brácsa, hegedű játéka egészítik ki Csaba fennkölten pusztító muzikális gondolatait.
Hangtechnikai dolgokban nem szeretek állást foglalni, egyrészt azért sem, mert nem értek hozzá, másfelől egy lemez hangzása sokszor teljes egészében pénz függvénye. Magyarországon a kis pénz, kis foci elve sokszorosan érvényesül, ebben a réteg műfajban pedig főleg. Összességében véve nekem nincs problémám a lemez hangzásával, egyetlen dolgot leszámítva. A mélyek elképesztően uralkodnak, olyan szinten, hogy én, aki tipikusan basszusparaszt vagyok, tehát imádom, ha döng egy zene, legyen szó elektronikus vagy metál muzsikáról, még nekem is lejjebb kellett csavarni a basszust, mert szinte bantotta a hallójárataimat. Nagyon durván búgott a cucc – legalábbis nálam. Igen, fejhallgatós zenehallgató vagyok.
Ami pedig a zenét illeti… Ha lehet ilyet mondani, a korábbiakhoz képest még fülbemászóbb lett a végeredmény. Voltak olyan dallamok, amelyeket így frankón dúdoltam fürdés vagy egyéb tevékenységek végzése közben. Ugyanakkor nem lehet megkerülni azt a tényt sem, hogy szerintem sokkal agresszívabb muzsika vár bennünket az Aornos legújabb albumán. Ez az első olyan lemeze az egyszemélyes, illetve most már többszemélyes projektnek, amely nem csupán merengéshez, filozófiai gondolkodáshoz, de konditermi gyúráshoz is ideális. Ha felhagynék végre ezzel a tespedt életmóddal, és eljárnék a terembe, biztos, hogy ott lenne a lejátszólistán ez a lemez is.
Persze, továbbra is részét képezi a muzsikának a progresszivitás, a merengés. A dalszövegek pedig hetekre elegendő kattognivalót biztosítanak az erre fogékonyaknak, de nem kötelező semmiben sem elmélyedni, a korong önmagában, agyalás nélkül is megállja a helyét. Szerintem most sokkal direktebb fordulatot vett az Aornos. Úgy gondolom, hogy aki a zenét alkotta, mostanában egy kicsit dühösebb, de ez csak az én feltételezésem, még véletlenül sem próbálok senkit sem megfejteni, nem vagyok pszichológus, vagy ilyesmi. Ez a feltételezett harag pedig átragad erre a zenére, ami most határozottabban pusztít. Ugyanúgy elmondja, hogy semmik és porszemek vagyunk ebben az éjfekete univerzumban, ugyanúgy hirdeti a fennkölt dicséretét a kozmikus iszonyatnak, amelyet emberi ész fel nem foghat, ám most mégis egyfajta harcra hív.
Kicsit olyan, mintha Algras most nem óhajtana fejet hajtani mindenféle sötét erő előtt, hanem ha kell, párbajra is hívja azokat, szembeszáll velük. Akár annak tudatában is, hogy veszíteni fog. Ez a fajta keserédes, sötét optimizmus, düh, harag, élni és küzdeni vágyás egy új adalék ebben a zenében. De persze az is lehet, hogy csak képzelődöm. Mindenesetre a zene sokkal direktebb, egyértelműbb. És tényleg abszolút alkalmas testedzéshez, sportoláshoz, nem csupán dark fantasy könyvek olvasásához, vagy fotelben borozva halálelmélkedéshez.
Félszemmel azért mindig követtem a zenekar munkásságát, és ha jól tudom, az elmúlt években azért volt több olyan alkalom, amikor a banda, mert most már végül is nevezhetjük így, színpadra állt. Sajnálatos módon ezeken az eseményeken nem vehettem részt, de remélem lesz még alkalmam. Szóval azt gondolom, hogy a tagok és a fő zeneszerző igencsak megkedvelhette a deszkákat – tudom, hogy más formációkkal már hódított színpadon, de az nem az Aornos volt – és talán ez is hatással volt a dalírási folyamatra. Ezek az új nóták talán annak tudatában készültek, hogy majd valamikor a színpadon is meg fognak dörrenni, és lehet ezért lettek olyanok, amilyenek. Picit kevésbé progresszívek, ám annál morcosabbak.
Kritizálni nem különösebben szeretek, mert más munkáját fitymálni vagy felmagasztalni annyira szubjektív dolog, hogy írásban megtenni talán senkinek sincs joga, ajánlani viszont annál inkább. Az Aornos új lemeze továbbra is azoknak lehet kiváló csemege, akik nem csupán az egyszerű őrjöngésben lelik örömüket.
Félre ne értsétek, az egyértelmű, durva, extrém zenének is megvan a maga varázsa, illetve megvan a helye, ez a muzsika viszont annál sokkal többet kínál, anélkül, hogy egy pillanatra is elfáradna, vagy lagymataggá válna. A korábbiakhoz képest a muzsika egyértelműbb és direktebb lett, de még mindig rendkívül összetett, tele finom megoldásokkal, amelyek újra és újra arra csábítják a sötét tudás tanoncait, hogy visszatérjenek hozzá. Mindig van egy új téma, egy riff, egy dallam, ami éppen akkor tárja fel valóját, amikor a Pre Divine ismét bekerül a lejátszóba.
Hogy aztán innen merre halad tovább az Aornos? Egyelőre nem tudom. Ezen a ponton Csabiék gyakorlatilag azt tehetnek, amit akarnak. Ha a következő lemezhez felbérelnek egy komplett szimfónikus nagyzenekart, akkor sem fognak kilépni az általuk megszabott műfaji határok közül. Ha ipari zajokkal, sistergésekkel és rémálmokat okozó ambient zörejekkel tarkítják a zenéjüket, akkor is teljesen önazonosak maradnak.
Sejtésem szerint a következő lemez már nem egyszemélyes zeneszerzés, hanem sokkal inkább egy kollaboráció gyümölcse lesz. Így aztán kíváncsian várom, hogy mivel rukkolnak elő, addig pedig alkalmanként meg-megdörrentem a Pre Divine-t, amiben a már említett hangzással kapcsolatos furcsaságon kívül egyszerűen nem találok olyan momentumot, amibe bele tudnék kötni.
