rattlead.hu
Kivel is kezdjem ezt a történetet, amelynek nem egy, hanem minimum két, de még inkább három főszereplője van? Talán a kirakatemberrel, Gordon Kirchinnel, hiszen az ő neve köti össze a zenekar két albumát. Nemcsak a banda viselte a Piledriver nevet, hanem a kanadai énekes is, akinek köszönhetően „látásból” azok is ismerték a csapatot, akik soha egy hangot nem hallottak tőlük. A lemezborítókon is visszaköszön Kirchin szado-mazo „munkaruhája”, a hosszú tűkkel ékesített bőrmaszk és a frontember idővel mind terebélyesebbé váló felsőtestét egyben tartó szíjak. Ennek ismeretében furcsa belegondolni, hogy a Piledriver sosem volt igazi, koncertező zenekar, csupán stúdióprojektként létezett.
A banda ötlete állítólag Zoran Busic, a kanadai Cobra Records tulajdonosa fejéből pattant ki, aki szeretett volna profitálni az akkoriban fellendülő speed/thrash hullámból. Az excentrikus frontember személyében meg is találta hozzá a megfelelő partnert, így születhetett meg 1984-ben a zenekar bemutatkozó albuma, a Metal Inquisition, amelyre az összes hangszeres részt egy bizonyos Leslie Howe játszotta fel.
Underground körökben már ez a lemez is kultikus alkotássá vált, a folytatás azonban még fényesebben alakult. Itt lépett be ugyanis a képbe az amerikai Virgin Steele főnöke, David DeFeis, aki fölös energiáit és anyabandájának zenei keretein túlnövő kreativitását olyan projektekben vezette le, mint az Exorcist, az Original Sin vagy a Piledriver.
„Gordon szerette a Virgin Steele muzsikáját. Felvette velem a kapcsolatot, mondván, mi lenne, ha egy-két nótát mi írnánk a Piledriver következő albumára. Végül úgy alakult, hogy az összes dalt mi, Ed (Edward Pursino, a Virgin Steele és az Exorcist gitárosa – a szerk.) és én írtuk” – emlékszik vissza az amerikai énekes.
„Nagyon jól kijöttünk Gorddal. Küldtem neki egy kazettát, amin az összes vokált én énekeltem fel, hogy megtanulhassa a részeit. Torontóból átrepítettük New Yorkba, kimentünk érte a repülőtérre, elvittük a stúdióba, és miután végzett a maga részével, újra gépre ültettük, mi pedig visszamentünk befejezni az albumot – meséli DeFeis. – A Stay Ugly-t ugyanabban a Long Island-i stúdióban rögzítettük, ahol az első Virgin Steele lemezt. A felvétel és a keverés összesen két napot vett igénybe. A dobrészeket egy gyerekkori barátom, Rob Esposito játszotta fel, aki gyakorlatilag a szomszédomban lakott, a basszusgitáros pedig egy másik zenész cimborám, Mike Paccione volt, akivel együtt nőttem fel, és akivel már 11 évesen együtt játszottam legelső csapatomban, a Phoenixben. Úgyhogy egy nyelvet beszéltünk zeneileg, ahogy Rob és Mike is, akiknek évekig volt egy bandájuk Long Islanden, majd pedig Floridában folytatták a közös zenélést.”
A gitártémákat Pursino játszotta fel, DeFeis pedig – The Lion művésznéven – nem csupán az album zenei produceri teendőit látta el: ő írta a dalszövegeket, az ő hangján szólal meg a The Warning című nóta narrációja, Pursinóval jó pár számban háttérvokáloznak, és a lemezen hallható, különleges hangeffekteket is ő alkotta meg.
„A dalokkal azt a hangulatot szerettem volna visszaadni, amelybe annak idején olyan írók alkotásainak köszönhetően merülhettem alá, mint H.P. Lovecraft, Robert Bloch, August Derleth, illetve olyan horrorfilmek révén, mint a Reanimator, a Péntek 13 vagy a Halloween – árulja el DeFeis. Ilyen szempontból a Piledriver projekt hasonlított az Exorcisthoz (és kisebb mértékben az Original Sinhez). – Bár zeneileg talán különböznek egymástól, a gyökereik azonban, ahogy kitaláltuk őket, ahonnan inspirálódtunk, ahogy kidolgoztuk az ötleteket, és ahogy a jammelések során megszülettek a nóták – azonosak. Mindhárom album anyagát nagyon rövid idő alatt írtuk meg. Különféle stílusokkal, hangzásokkal, hangolásokkal kísérleteztünk; a Piledriver dalai talán egy fokkal komolytalanabbak, mint az Exorcist lemez nótái, alapvetően azonban mindkettő thrash-orientált alkotás.”
Mivel John Quail kollégám 2020-ban már írt az albumról (itt), nem vesézném ki újra a dalokat, inkább az első, illetve az összbenyomásomnak adnék hangot, valamint néhány, számomra emlékezetes pillanatot emelnék ki a lemezről. Kirchinék zeneileg az Abattoir, a Holy Terror, illetve az első Anthrax album vonalát követik, a zenészek szinte végig sebes tempóban tolják a muzsikát. A nótákat hallgatva sokszor volt olyan érzésem, mintha a Manowar stílusváltásának lennék fültanúja, amelynek során Joey DeMaio-ék a speed metal mellett kötelezik el magukat. A Stay Ugly hangszeresei nem a virtuozitásukról híresülnek el: viszonylag szűk spektrumon mozognak, bár egy-két emlékezetes szóló és dallam azért kicsúszik Pursino ujjai alól. Az ének az, amelynek melodikussága, témái emlékezetessé varázsolják a számokat. Amik további színt adnak az előadásnak, azok az egyes dalok előtt-után hallható hangjátékok, például a The Incubus végén a szörnyeteg drámai újjászületése, vagy a The Executioner utolsó percéven a kopogás az ajtón, és a bent lévő ember riadalma.
A The Fire God nemcsak az én egyik kedvenc nótám a lemezről, hanem az alkotóké is, hiszen DeFeisék 13 évvel később, némileg megváltoztatott szöveggel a Virgin Steele The House of Atreus – Act I albumán is helyet szorítottak neki. Az egyik legfogósabb refrénnel a Chaosban álltak elő, a The Lord of Abominations pedig a maga teljességében az anyag egyik legerősebb dala, kezdve a bizsergető alapriffel, az átkötő énektémákon és a lemez leghosszabb gitárszólóján át egészen a magával ragadó refrénig. A Flowers of Evil az elején lassú, súlyosan hömpölygő nótának ígérkezik, ám aztán itt is rálépnek a gázra, a pontot pedig a refrén skálázós, le-fel ugráló énektémájával teszik fel az i-re.
A 28 és fél perces játékidő elsőre nyúlfarknyinak tűnhet, de gondoljunk a korszak más emblematikus, hasonlóan rövid alkotásaira, mindenekelőtt a Slayer Reign in Blood-jára vagy az S.O.D. Speak English Or Die-jára, de a Megadeth Killing Is My Business…-e, a Death Human-ja vagy az Agent Steel Skeptics Apocalypse-e is alig hosszabb fél óránál. Egy albumnak nem kell hosszúnak lennie ahhoz, hogy lenyűgözzön, hogy maradandót alkossanak általa…
„Vannak, akik komolyan vették ezt az egészet, mások kevésbé – emlékszik vissza az énekes a közönség korabeli reakciójára. – Pletykák terjedtek azzal kapcsolatban, hogy akkor most mi is ez az egész, de senki nem ismerte a teljes igazságot. Könnyű volt hallgatnunk a Piledriver eredetéről, mert miután felvettük az albumot, megvoltak a saját dolgaink a Virgin Steele-lel, el voltunk foglalva aktuális albumunk, a Noble Savage népszerűsítésével, az interjúkkal és az új dalok írásával. Ezzel együtt a Piledriver egy remek projekt volt számunkra: kreatív, szórakoztató elfoglaltság, amelynek révén új utakat fedeztünk fel.”
A kétezres években végül fény derült a Piledriver és az Exorcist titkára, amelynek kapcsán DeFeis elárulta, az említett bandák számukra sokkal többek voltak egyszerű gegnél: „Komolyan vettük, amit csináltunk. Megpróbáltunk valami érdekeset, jól felépített, maradandó dolgot alkotni: olyat, ami egyszerre furcsa és dallamos. Egyesek túlságosan is musicalszerűnek találták a második Piledriver albumot; azt gondolom, nekik első lemez jobban tetszett. Örülök és büszke vagyok arra, hogy az embereket a mai napig érdeklik ezek az alkotások.”
A Piledriver csupán rövid ideig, a ’80-as évek közepén, második felében létezett. Kirchin ezt követően, 1988-ban szabadította a világra Dogs with Jobs nevű csapatát, 2004-ben pedig – igaz, hogy nem eredeti nevén, hanem The Exalted Piledriverként – a legendás fantomzenekar is hús-vér testet öltött. Gordon kanadai muzsikusokat toborzott maga mellé, akik ugyancsak szörnymaszkokat és vicces fantázianeveket viseltek, s ha nem is sűrűn, de végre élőben is felléptek – nemcsak a tengerentúlon, hanem Nyugat-Európában is. 2008-ban jelent meg egyetlen stúdióalbumuk, a Metal Manifesto, három évvel később pedig koncertlemezzel (Night of the Unpolished Turd) kedveskedtek rajongóiknak.
A TEP 2019-ben feloszlott. Kirchin 2022-ben tüdőrák miatt kemoterápiás és sugárkezelést kapott, ám szervezete végül nem tudott megbirkózni a kórral, és az énekes tavaly szeptember 22-én elhunyt. Mindez nálunk valamiért szinte egyáltalán nem kapott nyilvánosságot: nem emlékszem halálhírének bejelentésére, és most visszakeresve is csupán a Rock-Ness hanglemezbolt honlapján találtam erről egy rövid hírt. Mi több, a „2022 in heavy metal music” Wkipédia-oldalon, ahol pedig az adott esztendő veszteségeit is listázzák, sem szerepel Gord Kirchin neve. Furcsa… Így aztán, aki hozzám hasonlóan tavaly lemaradt erről a hírről, most, utólag tudja elgyászolni a speed/thrash szcéna egyik nagy egyéniségének elvesztését – például a Piledriver Stay Ugly albumának meghallgatásával…
(Az idézetek a Sonic Age Records oldaláról származnak.)
