rattlead.hu
A Scanner a szívem csücske. Amikor meghallottam az 1988-as Hypertrace albumukat azonnal szerelembe estem, ami a mai napig tart. Ha fel kellene sorolni a három legjobb metal albumot a Föld bolygó történetében az egyik biztosan ez a lemez lenne. Olyan szinten a korai german speed power esszenciája van rajta, hogy ez nem is lehet kétséges. A debüt album után a csapat sajnos lineárisan csökkenő pályára állt. Minden lemezük egy kicsit gyengébb lett az előzőnél, és bár számomra az első négy korong klasszikus, a csapat kult státuszát az első (kettő) lemez alapozta meg. A zenekar sosem oszlott fel, igaz 1996-tól szinte tetszhalott állapotba került, jómagam ilyen kóma közeli melléfogásnak titulálom az ekkor kiadott 2002-es Scantropolis albumot is, melyen női énekesre váltottak, kisebb-nagyobb (kisebb) sikerrel, és bár birtoklom a CD-t a Scanner sor miatt, de túl sokszor nem fordult meg a lejátszómban. Az élőhalott állapotból 2015-ben jött ki a zenekar, amikor összedobtak egy albumot a jelenlegi énekesükkel Efthimios Ioannidis-szel, és végre valahára újra koncertezni kezdtek. Iszonyú nagy bakancslistás álmom eljutni egy Scanner koncertre, ez sajnos még nem adatott meg, de minden nap izgatottan várom, hogy egyszer csak bejelentik őket egy középszerű power banda elé a Barbába, ahol kapnak vagy 20 percet, amin én végig extázisban bólogatok majd. Ha meg nem, akkor egyszer el kell indulni Gelserkirchen irányába, nincs mese.
Az idei és számomra igazi visszatérő album a Cosmic Race elsőre elég vérszegényen indított nálam. Vártam a Warp 7 szerű kórusokat, kerestem Michael Knoblich eszeveszett égi magasait, füleltem az üveghangú speed metal tekeréseket, de ezek valahogy nem jöttek, vagyis itt ott megjelentek, de összességében nem találtam meg a Hypertrace feelinget. Aztán elgondolkodtam, hogy azóta baszki eltelt 38 év, nem kell és talán nem is lehet megírni még egyszer ugyanazt. A fő dalszerző és csapatfőnök Axel Julius is érik, nemesedik (de szépen írtam le, hogy öregszik), így meghallgattam az albumot újra objetíven, mintha egy ismeretlen bandával randiznék először. És működik!
A The Cosmic Race egy eszeveszett jó lemez! 2024-ben, már nem olyan nagy dolog sci-fi témával metalt játszani, de 1988-ban még eléggé újdonságnak számított. Főhősünk The Scanner a félig ember félig gép harcos, kinek fő feladata a megmaradt emberiség eljuttatása a galaxis egyik távoli pontján található Terrion bolygóra. A küldetés persze számos veszéllyel jár. De ennyit erről.
A zene klasszikus heavy metal. A speed jegyek jobbára eltűntek. A nyitó The Earth Song egy fifikás riffel indít, melyre nagyívű kórus érkezik és nyomokban tartalmaz némi klasszikus Scanner kórust is. A következő Face the Fight középtempója akár egy Metallica, vagy Megadeth dal nyitója is lehetne, főleg mikor megérkezik a dob, sőt Efthimios hangja itt nem kicsit hajaz Mustainre, de aztán bejön a szokásos hiperdallamos refrén és elmúlik ez az érzés. A Dance of Dead szinte doomosan indít, majd a fél líraiból a refrén után ismét metalba vált, és még egy kis hörgést is kapunk az arcunka, persze csak finoman, de a lényeg, a dalok lassultak, az eszköztárak bővültek, és összességében ez nagyon is jól működik. A Scanner’s Law hozza az első speed metalt, és majdnem az utolsót is. De valahogy mégsem olyan nagy a baj, ugyanis a dalok jók, erős karakterrel rendelkeznek.
Nem mondom, hogy nem változtattam volna semmin, ha ott ülök a stúdióban. Nem mondom, hogy nem hiányzik egy-két olyan refrén, mint ami a debütalbum Terrion dalában hangzott el ’88-ban brutál csordavokálokkal, de ha nem keresem ezeket eszelősen, akkor kijelenthetjük, hogy a Scanner él és virul, köszöni jól van és csak arra vár, hogy tolhasson nekem egy koncertet ha lehet még 2024-ben 
