rattlead.hu
A svéd csapatot első ízben a 2010-es, csillebérci Metalfesten láttam-hallottam. Nem estem hanyatt a produkciójuktól, amit akkor egyfajta tinédzserlányoknak szánt Marilyn Manson-Rammstein egyvelegnek gondoltam, mindenesetre a rendezvény után mindhárom addig megjelent albumukat beszereztem, s mivel azokat egyszerre ismertem meg, egészen mostanáig nem is igazán tudtam sorrendet állítani közöttük.
Gótikus hangulatú, indusztriális alapokra épülő muzsikájukat a tagok a „deathglam” műfaji jelzővel is szokták illetni, ők maguk pedig nyilvános szerepléseiken fehér arcfestést, sötét militáns egyenruhát és hangzatos művészneveket viselnek. A napra pontosan 25 évvel ezelőtt megjelent Night Electric Night a banda harmadik nagylemeze, amelynek megalkotói Andreas „Whiplasher Bernadotte” Bergh énekes, Emil „Nightmare Industries” Nödtveidt gitáros, billentyűs, Jonas „Skinny Disco” Kangur basszusgitáros, Eric „Cat Casino” Bäckman gitáros és Ole „Bone W. Machine” Öhman dobos voltak. Bergh – rendőrsapkája miatt – ellenfényben könnyen összetéveszthető honfitársával, a The Hellacopters/Lucifer- főnök Nicke Anderssonnal, Kangur pedig fizimiskája alapján akár Marilyn Manson kisöccse is lehetne. A zenészek a fent említett együttesek mellett a Kisst nevezik még meg legfőbb inspirációjukként.
Az együttes neve állítólag a „death metal” és a „stars” szavak összemontírozásával keletkezett, vagyis a death metal sztárjait takarja, ami elsőre némiképp meglepő lehet, másodikra viszont már kevésbé – ha tudjuk, hogy Nödtveidt és Öhman azt megelőzően egy Swordmaster nevű halálmetálbrigádban játszottak. Harmadik nagylemezük címe eredetileg Deathglam lett volna, ám miután egy évvel korábban napvilágot látott a Metallica Death Magnetic albuma, ezt az ötletet gyorsan elvetették.
Rammsteinbe oltott Manson – írtam, ám igazából sem egyik, sem másik. Nödtveidték a nagy példaképeknél sokkal dallamosabb muzsikát játszanak, amit nagyban támogat a több dalban is felcsendülő női vokál (Ann Ekberg) és a háttérben úszó billentyűs témák. Van ugyan gépies dübörgés, zakatolás, és a nótákat valami sötét gonoszság is áthatja, ugyanakkor utóbbi nem olyan zsigeri, mint a MM-nál, inkább gótos, darkos, emós, modern, újhullámos, 21. századi. Berghnek eléggé lefojtott, kérges hangja van, a melódiákat inkább a szinti, valamint a vokalisták, Kangur és Ekberg hozzák.
Az első két szám (Chertograd, Night Electric Night) még szigorúbb, magába fordulóbb, a Death Dies Hardban azonban a muzsika már teljes pompájában, bíborvörösen, haragoszölden ragyog. Hallatán a H.I.M. és a Rasmus világa ugrik be – ez tényleg az a zene, amire kamaszlányok csápolnak, ezzel együtt nekem is ez a kedvenc dalom tőlük. 
Hasonlóan szimpatikus a Mark of the Gun is, utána viszont a lírai Via the Enddel egy időre megtörik a menetelés lendülete.
Nálam a Blood Stains Blondes is dobogós, amit óóó-zós vokál tesz fogóssá, és alapvetően a Babylon sem rossz nóta, önmagában simán megállná a helyét, viszont innentől kezd dejá vu érzésem lenni, és a verze után azt hiszem, hogy valamelyik korábbi nóta refrénje fog felcsendülni. A The Fuel Ignites is ugyanebben a stílusban fogant, kérdés, hogy mindez a pozitív összbenyomást erősíti, vagy az egy kaptafára dolgozás érzetét kelti. És tényleg, az album utolsó harmadában már semmilyen meglepő dologgal nem lepnek meg bennünket a sápadt arcú skandinávok.
S hogy miben más ez a lemez, mint a csapat előző két alkotása? Kapásból azt vágnám rá, hogy semmiben. Ezt megerősítendő vagy megcáfolandó, a Synthetic Generationt és a Termination Blisst is meghallgattam, amiből kiderült számomra, hogy a SG még kevésbé dallamos anyag, mint a ma jubiláló album, az indusztriálisan zakatoló alapokra Bergh darkos, Sisters of Mercy-s stílusban énekel. A TB zeneileg nyilván átmenet a két lemez között: már több rajta a billentyűs téma, több a melódia, mint elődjén, de hiányoznak róla azok a slágergyanús szerzemények, amelyek a Night Electric Night-ot – számomra – a legfogósabb, legjobb Deathstars-albummá teszik.
