rattlead.hu
Tavaly év végén, miközben egy barátomat tetováltam, fájdalomcsillapító és kedély javító gyanánt beajánlottam neki ezt a lemezt. Meló közben végig szótlanul, csukott szemmel feküdt, és amikor befejeztük a varrást, sommásan csak annyit mondott rá: „Ezt a végtelenségig el tudnám hallgatni!” Szó se róla, van ebben a megjegyzésben némi igazság, mert a Bronze valóban jóféle párlatként itatja magát, főleg azokkal, akik nyitottak a progresszív rock és a progresszív metál határmezsgyéjén lavírozó zenekarok munkásságára – például a most ide idézett Crippled Black Phoenix nehezen kategorizálható, de említésre méltó életművére.
A Metal Archives nem őriz róluk külön bejegyzést, csak alapító dobosuk, Justin Greaves neve alatt említik, mint jelenleg is aktív zenekarainak egyikét. A múltbéliek közül talán az Electric Wizard és az Iron Monkey a legismertebb, de még az első lemezeivel turnézó Borknagar koncertjein is felbukkant a dobszerkó mögött. 2004-ben hozta tető alá régóta dédelgetett ötleteinek kibontakoztatásaként, az Iron Monkey egyik dalának szövegéből kölcsönzött, Megnyomorított Fekete Főnix névre keresztelt csapatát, amibe a tagokat – első nekifutásra – múltbéli bandáiból toborozta.
Magának a zenekarnak a léte amúgy kisebb fajta káosz. Igazán stabil felállást sosem tudott maga köré szervezni, de pár kör erejéig mindig megtalálta azokat a zenésztársakat, akik le tudták követni folyamatos evolúcióban lévő elképzeléseit – így a CBP tulajdonképpen egy rendezetlen rock projekt Justin Greaves körül -, de a látszólagos összevisszaság ellenére éppen aktuális csapatával mára egy tucatnyi albumból, és egyéb kiadványokból álló masszív diszkográfiát hozott össze, tele hosszú játékidejű, olykor dupla albumokkal, és még a közéjük szúrt EP-k is sokszor nagylemeznyi terjedelműek. A borítóikon gyakran feltűnő állat ábrázolások mögött külön koncepció áll, ami lényegében egyfajta kiállást és együttérzést jelent minden olyan létező életforma iránt, ami önmagában képtelen saját érdekeinek megfogalmazására és érvényesítésére.
Az Encyclopaedia Metallum ugyan nem tartja őket számon, máshol viszont megkapják a dark rock, post-rock, experimentális-rock jelzőket (és még sok másikat is), de az, hogy valójában milyen zenét játszanak – a már említett címkék tág értelmezési keretei ellenére is – nehezen meghatározható. Az biztos, hogy amiben utaznak az inkább rock, mint metál, és egyértelműen progresszív, de nem az az idegesítően tudálékos, az értelmetlenségét az érthetetlenségével leplező, „művészieskedő” fajta – amire alapból én sem vagyok vevő -, hanem a fogyaszthatóság és az elvontság határán, vagyis a lehető legjobb helyen lehorgonyzott, csaknem nagybetűs zene. De miket is beszélek? A Bronze hallatán ez bizony végig nagybetűs ZENE!
Az átjáró házként működő zenekarok végzetes „betegsége” csaknem elvitte a CBP-t is. A 2014-ben távozó Karl Demata gitárossal vívott jogi csatározások közben Greaves egy lépésre volt attól, hogy beszünteti zenekara tevékenységét. „Nem tudom mit hoz a jövő, de azon a ponton vagyok, hogy nem tudok és nem is akarok ebben a továbbiakban részt venni.” – nyilatkozta akkoriban , de végül győztesen jött ki a birkózásból, és nála maradtak a CBP névhasználati jogai, két évre rá pedig már egy új énekes-gitáros frontemberrel, Daniel Anghede-vel, és az egyik legjobb albumukkal, a Bronze-al tért(ek) vissza.
Ha az egymásra dobált jelzők közt pontosítani akarjuk a koordinátákat, a hiteles forrásra érdemes hagyatkoznunk, és meg kell említenünk a Pink Floyd nevét, mert Greaves számára az ő munkásságuk számít alapvetésnek. A Live At Pompeii-n hallható Echoes előadásuk szerinte a világ legjobb dolgainak egyike, ami csak megtörténhetett eddig az emberiséggel, így nincs semmi meglepő abban, hogy a Bronze előtt kijött New Dark Age EP-n ennek feldolgozása is helyet kapott, két részre osztva, összesen csaknem negyven(!) percben.
Nem akarom a Floyd párhuzamot az indokoltnál jobban erőltetni, de kétségtelen, hogy a lemez anyagán jócskán ott hagyták nyomukat, főleg ami Anghede énekhangját és dallamait, valamint az alattuk elnyúló gitárjáték organikus egymásra találásait illeti. Összességében azonban a CBP palettáján sötétebb, rockosabb színezetet kap Gilmourék pszichedeliája – de fontos kiemelnem: ez semmiképpen sem egy Floyd kópia! Megtartva egy csomó mindent a hetvenes évek feelingjéből, de nem beleragadva a retro hullám mozgást korlátozó, egyre ragacsosabb állóvizébe, a CBP úgy idéz múltat, hogy közben önmagát jeleníti meg. Annak ellenére, hogy nem találtak fel semmi radikálisan újat, a lemez frissnek, elevenen lélegzőnek hat, mint egy táblánál elmondott hibátlan felelet, ami meglepi a tanárt – pedig lelke mélyén pont erre számított, csak nem így. Ülj le fiam! Ötös!
Eleinte nem árt figyelni – főleg a Bronze képzeletbeli B oldalánál felgyülemlő terjedelmesebb tételeknél -, mert a hivatkozott hagyomány szerint ezek nem a megszokott egyértelműséggel különülnek el egymástól (szám felénél mintha egy másik kezdődne, máskor meg két külön álló darab tűnik egybefűzöttnek), szóval, aki szabálykönyvvel a bőröndjében indult neki a kalandnak, az fölöslegesen pakolt be. Nagyra tartom Greaves itt prezentált alkotói tehetségét. Akkor sem untatnak szerzeményei, amikor lassan csordogálnak (mint a Goodbye Then-ben, vagy a Scared and Alone-ban), mert ott feszül bennük a reménnyel teli várakozás és a kitartott szemlélődés izgalma az energiával feltöltött témák befogadása előtt – amik rendre meg is érkeznek.
A Jean-Michel Jarre szintis hullámzásait idéző Dead Imperial Bastard ötperces felvezetője után a saját belső intróval is rendelkező Deviant Burials nyitja a lényegi műsort, és aki kibírta azt a hétpercnyi várakozást, mire először végre megreccsen a gitár – és még vonalban van -, innentől a prog rock mennyországba csöppen. A végig magas színvonalú zenéből néhanapján kiemelkednek extra csúcspontok: elsősorban a Rotten Memories után ragasztott Champions of Disturbance (Pt.1&2) első felének extatikus elszabadulása, majd a szintén extatikus, és brutál feelinges második része bizsergeti a lelkem (a kettő együtt egyetlen „hűha” kifejezéssel írható csak le), de libabőrös leszek a Winning a Losing Battle (micsoda cím!) hajókürtöket idéző, majdnem hátborzongató középrészétől is, és az azt követő We are the Darkeners (pacsi!) mesteri felépítésétől és lezárásától (ahol mindjárt sírógörcsöt kapok), de a többi számban is van minek örülni.
A Turn to Stone-ról például csak most, a cikk írásakor tudtam meg, hogy feldolgozás. Olyan simán szervesül a lemez anyagába, hogy eddig fel sem tűnt, és így utólag sem érzem idegennek, még úgy sem, hogy vendégénekessel, a svéd Greenleaf frontemberével, Arvid Jonsson-al adják elő, a játékidőt tekintve majdnem a lemez közepén. Eredetijét Joe Walsh 1974-ben megjelent So What albumán hallhatjuk, és lecsekkolva a forrást, magam is meglepődök, hogy az is mennyire jó. Greaves-ék nem is nagyon nyúltak bele, csak előadják saját habitusuk szerint, de „szöveghűen”. (Feldolgozásokban amúgy is nagyok: következő albumukon, a Great Escape japán verzióján a VHK – Hunok csatájának átirata is megfizethetetlen élmény!)
Első nekifutásra soknak tűnhet ez a 67 perc, de mutassatok nekem egy prog-rock lemezt, ami valaha is tekintettel lett volna afféle „apróságokra”, hogy a befogadói oldal éppen mekkora adagokhoz van szoktatva. Itt a legjobb értelemben vett művészek alkotnak, akik nem kártyalapokra meg kihajtogatott szalvétákra írják mondanivalójukat. A lépték, és az illesztések logikája felülírja a megszokások kényelmes rutinját, de kétségbe esni sem kell, mert nem toxikus öncélúságukkal fárasztanak, hanem ínyencek asztalára való minőségi ZENE palackját bontják fel a kedvünkért.
Rám úgy hat a Bronze, mint a Rush lemezeinek többsége: akkor is kortyolgatom, ha nincs vele semmi célom, és bármikor ugrálás és léptetés nélkül végig hallgatom, mert egyszerűen jó dolog hogy van és hogy szól, és semmi kifogásom nincs ellene, ha hangjai betöltik körülöttem a teret. Nyolc éve jött ki, és azóta folyamatosan rajta vagyok, és bár a végtelenhez képest ez még csekélység, de elszántan ragaszkodom hozzá a jövőben is, mert a fémeknek ezt a fajtáját ritka kincsnek tartom, olyan ötvözetnek, aminek én minden percét arany árban számolom.
