Fémforgács
Pár nap szünet a melóból, itthon is minden nyugi, szóval ideje felpörgetni a dolgokat és valami régóta halogatott házimunkát végezni. Ehhez viszont nem jó a megszokott melankólia bomba és a hétköznapi menekülőutakat nyújtó elszállós zene, amit általában előnyben részesítek, kell valami pörgős… Így akadtam rá az amerikai Xoth nevű formáció novemberben megjelent friss korongjára, amely alapvetően kilóg a komfortzónámból. Technikás thrash, melodeath, black és power metal elemek egyetlen korongon? Ettől minimum gyomorfekélyt kaphatok, gondoltam kissé elhamarkodottan, mert az immár harmadik lemezét a világra szabadító zenekar bizony most valami nagyon komolyat pakolt össze. Sötét fantasy és sci-fi tematikájú szövegeikhez első körben már tökéletesen passzol a választott borítóképük, a stílusnak megfelelően bitang erős hangzást raktak össze az alig 40 perces játékidővel támadó Exogalacticra, így elmondható, hogy a produkcióval nincsen semmi zűr, ezúttal mocskos módon szórakoztató lett a kiszámíthatatlan és rideg űr.
Azért azt érdemes megjegyeznem, hogy ennek a technikás anyagnak ismét az a trükkje és a kulcsa irányomba, hogy a hangszeres tudás a dalok szolgálatában áll, nem pedig a különféle virtuóz mozzanatok köré épülnek a szerzemények. Nem kacsintgatunk idegen tájakra, semmi jazz, eklektikus, avant-garde őrület, pusztán a nagybetűs extrém muzsika, ami ugyan kíváncsian kanyarog, de nem felejti el, hogy hogyan kell fejletépő témákat csatasorba állítani. Tyler Sturgill és Woody Adler egyaránt osztozkodnak a gitárok kezelésének feladatkörében, valamint a vokálban, ami igencsak ritkának mondható a metal zenekarok háza táján. Persze ahogy írtam, itt sem egy duettekből álló énekre kell számítanunk, inkább egymás kisegítését viszik véghez, ahogy a torokmetszett mormolást váltogatja egy erőteljesen dohányos hörgés. Időnként egyszerre is hallhatjuk a két, egymáshoz nagyon hasonló orgánumot, ez ad némi csordavokál érzetet a daloknak, erősítve a thrash kapcsolatokat. A gitárjáték tekintetében is hasonló közreműködés megy végbe, legyen szó szaggatott ritmusokról, erőszakos darálásról vagy könnyedebb, dallamosabb, heavy metalosabb gitárszólóról.
Azt azért nem szabad félresöpörnünk a nagy duplázás közepette, hogy mindezek ellenére a lemez egyik gyengéje pont a vokál lesz, de ez csak néhány dal lepörgése után fog feltűnni. Ami 2-3 dalon keresztül szórakoztató, az egy idő után már repetitívvé válik sajnos, nem képesek különösebben a megújulásra. A dalok elkülönítése sem komoly változások mentén történik, inkább az számít, hogy melyik áll közelebb a death metalhoz és melyik tartalmaz valamivel több dallamos játékot. Szerencsére Ben Bannett basszusgitáros is érezteti a jelenlétét, néhol egészen markánsan, valamint Jeremy Salvo dobosnak sem kell a szomszédba mennie a változatos ütések érdekében. Az átlagosan 5 perces dalok a felbukkanó monotónia, ismétlődés ellenére nem okoznak megterhelést hallgatás szempontjából és az album végéig kapunk mindig valami kapaszkodót, amire jókat lehet bólogatni.
Ha kedvelitek az olyan lemezeket, ahol elegánsan képesek keveredni a különféle stílusok erőszakosság és művészkedés nélkül, nem zárkóztok el a gitárhősöktől az extrém aprítások közepette, akkor feltétlenül hallgassátok meg az Exogalacticot, mert nem vállal sokat, de azt teljes mértékben véghezviszi: elrepít minket egy idegen galaxisba, aminek a problémái nagyon is ismerősek lehetnek számunkra. Kiemelkedő tételek: gyakorlatilag az első három dal mindent visz, utána egy kicsit visszavesznek a slágerességből.
