rattlead.hu
Ahogy azt egy korábbi cikkemben is írtam, a ’84-’85 táján megismert heavy metal bandák azonos eséllyel indultak nálam. Egyrészt mert akkoriban – a lemezek és a dalok címén kívül – semmilyen információval nem rendelkeztem róluk: nem létezett magyar nyelvű szaksajtó, az információkat a német Metal Hammerből bogarásztam össze. Másrészt számos csapat az első, második lemezét jelentette meg azokban az években. Mindannyian kezdők voltak, nem lehetett tudni, mi lesz belőlük: fényes karrier vár rájuk, vagy néhány éven belül feloszlanak.
Krokus, Torch, Metallica, Witch Cross, Slayer, Underdog, Mercyful Fate, Kick Axe, Venom, Culprit, Loudness – csak néhány azok közül, akiknek a neve ott díszelgett valamelyik kölcsönkapott kazetta borítóján, a zene pedig szinte kivétel nélkül tetszett, hiszen abszolút nyitott voltam, ki voltam éhezve erre a fajta muzsikára. A Witch Crosstól egyetlen szám, a Face of a Clown szerepelt egy ilyen válogatáson; a dal nagyon bejött, sokáig ezzel azonosítottam a – mint később kiderült – dán zenekart. A Underdog Rabies in Town albumáról több nótát is megismertem, és azok is elnyerték a tetszésemet. Aztán sokáig semmi, és csak amikor – a kazetta- és CD-kollekciómat pótolandó – mp3-ban építettem fel újra a gyűjteményemet, szereztem be tőlük végre a teljes albumokat.
A Face of a Clownnak is helyet adó Fit for Fight a Witch Cross bemutatkozó albuma, a Rabies in Town pedig a német Underdog második nagylemeze. Mindkettő 1984-ben látott napvilágot, azaz idén 40 éves. És bár a metal történelmének nem meghatározó alkotásai, összességében vegyesek a velük kapcsolatos benyomásaim, számomra mindkettő kedves anyag, régi ismerős, amely szerepet játszott abban, hogy még szorosabbra szövődjenek a műfaj és köztem feszülő szálak.
Witch Cross: Fit for Fight (1984)
A koppenhágai banda 1979-ben még Blood Eagle-ként indult, három évvel később lett belőlük Witch Cross. Első korszakukban ez az egy hivatalos anyaguk jelent meg, majd 1986-ban feloszlottak. Ennyi volt – konstatálhatták a rajongók, ám a dánok nem hagyták annyiban, 2011-ben feltámadtak hamvaikból, és jelenleg is aktívak: az új évezredben két nagylemezük is megjelent (Axe to Grind – 2013, Angel of Death – 2021), és szórványosan koncerteznek is.
A tagok a ’80-as években a nemzetközi színtéren jól csengő, angol művészneveket választottak maguknak: míg Alex Savage énekes (eredeti neve Alex Nyborg Madsen), Cole Hamilton gitáros (Ole Hamilton Poulsen) és A. C. dobos (Anders Christian Hjort) csak ezen a nagylemezen szerepelt, Mike Wlad gitáros (Michael Koch) és Little John Field basszusgitáros (Jan Normark Petersen) a csapat valamennyi albumán otthagyta a kézjegyét. Ivan Sonne Horn a Fit for Fightnak nemcsak a producere volt, hanem gitározott is a lemezen; az album hangmérnöke, Henrik Lund pedig azokban az években többek között olyan klasszikus alkotásokhoz adta a nevét, mint az első két Mercyful Fate korong.
A Witch Cross dallamos metalját legtöbben a brit Tokyo Blade muzsikájához hasonlítják, nekem azonban inkább a német Mad Max ugrik be párhuzamként.
A Nightflight to Tokyo egy kissé furcsa nyitánya az albumnak: kommersz darab, és abban az időben, amikor Japán komoly piacnak számított a nyugati bandák számára, kifejezetten trendi nóta lehetett. A Scorpions Steamrock Fever-je jut eszembe róla, amelynek szövegébe – a japán koncerten L.A,, vagyis Los Angeles helyett – a „Tokyo Bay”-t csempészték be. Illetve a Savage Grace legfrissebb albuma, amelynek Helsinki Nights című bónusz koncertnótája témájában, hangulatában és stílusában is kilóg az anyag szövetéből.
Számomra a Face of a Clown az album igazi kezdése, Mercyful Fate-es, billentyűs felvezetésével és izgalmas lüktetésével, ami a végén lírai hangulatba csap át. Remekül felépített nóta, máig abszolút kedvencem a csapattól.
A Rocking the Night Away a csapat bulisabb oldalát domborítja ki, és inkább a hard rock vonalhoz húz. Egy kicsit ez is populáris darab, viszont jók benne az énekdallamok, a gitár- és a dobjáték. Savage hangja a magasabb tartományokban szárnyal, időnként már-már fülsértővé válik, de nálam még a tűréshatáron belül marad.
A Killer Dogs tölteléknóta, maximum A. C. pörgetéseit tartom érdemesnek felidézni belőle. A Fight the Fire ehhez képest egy fokkal jobb dal: az egyszerű refrén akár még fogósnak is mondható, mégis a dallamos gitártéma az, ami ezt a dalt kiemeli a feledhetőség homályából.
Az instrumentális Axe Dance egyik-másik témája kísértetiesen emlékeztet Michael Schenker Into the Arena című remekére – ám annál bénábban előadva, a dallamokat nem kibontva a maguk sokszínűségében. Van viszont egyedi, Witch Cross-kútfőből fakadó ötlet is, méghozzá a nóta fő dallama. Összességében nálam ez a szerzemény is dobogós.
A Light of a Torch-ból ismét csak a refrén érdemel említést, a dal többi része meglehetősen középszerű. Az Alien Savage sem különösebben változatos nóta, a hallgatót sokáig pusztán pörgő tempójával igyekszik levenni a lábáról, majd ebből hajt ki egy szép, dallamos szóló. Összességében, ha új anyagként pontoznám, a Fit for Fight-ot négyes osztályzattal jutalmaznám, bár objektíven nézve lehet, hogy ennyit sem érdemelne. 
A lemez kapcsán feltétlenül szót kell ejtenünk az „impozáns” borítóról, amely az alkalmazott naiv festészet egyik csúcs alkotása. A mondanivaló különösen jól kijön azokon a kiadásokon, ahol a kép a maga teljességében érvényesül, ahol lehagyták róla a vastag ezüst-kék keretet. Az underground szellemiségét tükröző, látványosan amatőr (alacsony költségvetésű) munka. Maga a logó is megért volna még egy kis törődést, azonban a tangás, sisakos, fejszéje élét nem a fenevad, hanem maga felé fordító harcos az, aki mindent visz, bár nemezise, a medve-skorpió-denevér mutáns fenevad is okozhat rémálmokat a nem kellően edzett lelkű zenefogyasztóknak.
Underdog: Rabies in Town (1984)
A német Underdog 1979-ben alakult Köln városában. A zenekar nevét viselő, bemutatkozó nagylemez 1983-ban látott napvilágot. Már ezen is Mike „Spider” Linster énekét halljuk, aki aztán – Randy „Eternal” Engels billentyűshöz hasonlóan – mindvégig kitartott a csapat mellett. A ritmusszekciót Joe „Van” Haas basszusgitáros és Kalla „Animal” Klein dobos alkotta, míg a másik gitárosRitch „Bitch” Reinhold volt. Utóbbi a lemez megjelenését követően távozott, és a helyére nem egy, hanem két bárdista – Bernhard „E.T.” Leinweber és Helmut „Skull” Guegel – érkezett. Az Underdog így hatfős együttessé vált, és az is maradt egészen a csapat feloszlásáig.
A harmadik nagylemezre (Out in the Night – 1988) azonban ebből a felállásból már csupán Linster, Engels és Guegel maradt hírmondónak, és a zenekar ezt követően fel is oszlott. A történetük itt látszólag véget is ért, azonban diszkográfiájukat a Metal Archives egy 2009-es, négyszámos EP-vel (Ad Fontes) is kiegészíti, amihez azonban semmilyen egyéb infót nem mellékeltek. A dalok új szerzeménynek tűnnek, egy portálon szerzőjükként Mike Linstert tüntetik fel, így lehet, hogy ez az énekes magánszáma vagy a zenekar felélesztésére tett sikertelen próbálkozása volt.
Ami annak idején megdöbbentett, hogy Lister hangja egy az egyben Ronnie James Dio orgánumát idézi. A muzsika tipikus, ’80-as évekbeli, old school heavy metal – ami a mai tempóhoz képest meglehetősen lassú muzsika, pláne, hogy a remek nyitónóta, a Nightmares után egy jórészt cammogó, a korai Rainbow-t idéző szerzeményt (Needin’ Your Love) kapunk, ami csak a felejthető refrén és a gitárszóló idejére vált sebes tempóra.
„Fontos figyelmeztetés: zárja be ajtaját, ablakait, maradjon a lakásban, mert veszettség tombol a városban!” A címadó nóta nem kiemelkedő darab, a kő-egyszerű refrén mégis a jobban sikerült szerzemények térfelére tolja át. Az I Do It-ben a David Coverdale/Glenn Hughes-korszakos Deep Purple, illetve a Uriah Heep világát idéző dallamfoszlányok és hangulatok ütik fel a fejüket,
Az A oldalt egy Alice Cooper-feldolgozás, az Under My Wheels zárja. A ’80-as évek közepén elég bénának tartottam a telefoncsörgést egy heavy metal számban, ami különben egy dögös rock and roll. Nem tudtam, ki az eredeti előadó, mivel a dalt előbb hallottam a németektől, mint Alice bácsitól.
A B oldal nagy része nálam többé-kevésbé unalomba fullad. Ha valami megmenti az anyagnak ezt a felét, az Lister produkciója, a dalok ugyanis abszolút feledhetőek. Egyetlen kivétellel: a záró Goodbye Blue Sky ugyanis a ’70-es évek klasszikus rockzenekarait idézi, a lemez egyértelműen legnagyobb slágere. Még az is felmerült bennem, hogy egy újabb átirat, ám nem találtam nyomát „idegenkezűségnek”. A frontember hangja itt szárnyal a legszabadabban; hangulatilag ismét csak a Uriah Heep, a korai Scorpions, illetve Roger Glover rockoperája, a The Butterfly Ball and the Grasshopper’s Feast világa fénylik fel bennem. És tényleg olyan az anyag, mintha jó pénzért vagy baráti alapon Dio énekelte volna fel egy no name csapat bemutatkozó albumát, akik ezzel komoly előnyhöz jutnak az új zenék piacán, holott maguktól erre esélyük nem lenne.
A Fit for Fight-hoz nem találtam pontos megjelenési dátumot, a források még a hónapot sem tüntetik fel, a Rabies in Townról viszont tudható, hogy január 26-án, azaz napra pontosan négy évtizeddel ezelőtt került a boltok polcaira. Mint írtam, annak idején egyik sem a maga teljességében jutott el hozzám, de így is mindkettő remek ízelítőt nyújtott az amatőrből profivá érő dán és német metal színtér munkásságából.
