Hard Rock Magazin
A co-headliner turné két főbandája tavaly már tiszteletét tette hazánkban, és az volt a közös a két csapat akkori produkciójában, hogy mindkét koncert nagyon közel volt a csordultig telt Barba Negrához. Most a két zenekar egyesítette erejét és elővételben telerakták a nagyobbik sátrat Csepelen. Ez valahol érhető is, hiszen mind a Beast In Black, mind a Gloryhammer jókora táborral rendelkezik itthon, részben ugyanazon okból (dallamos, könnyen énekelhető dalok, végtelenül szimpatikus arcok, stb.), részben az érintettségünk miatt. Mindkét banda szintet lépett felfelé, grandiózus színpadképpel és szépen fényelt koncerttel köszönték meg a lelkes közönség támogatását. És biztos, ami biztos, még egy jól futó bandát hoztak maguk elé, akik alaposan feltüzelték a rockerhadat.
Fémtesók. Alkatilag a mi csapatunk is simán elfért volna a Brothers Of Metal zenekarba, mondjuk zenélni és hörögni nem tudunk úgy, ahogy a bőrökbe és szőrmékbe bújt együttes tette.
Kíváncsi voltam, hogy a relatíve régen alapított zenekar élőben mit tud, és mi az oka a sokmilliós nézettségnek a YouTube-on. Ismertebb neveket aláznak a megtekintéseik alapján, és ezt valahol visszaigazolta az, ahogy a közönség beindult a svédekre. A csapat ugyanonnan származik, ahonnan a Sabaton, valami lehet abban a faluni levegőben. Szóval bejött a nyolc tag és elég intenzív zúzásba kezdtek. Már ekkor szinte teljes telt ház előtt játszottak, tehát a nézettségi adatok vélhetően nem hazudtak. Ehhez képest meglepő, hogy a 12 év alatt összesen két lemezzel tudtak előrukkolni.
Volt pár dolog, amire élőben nem éreztem rá, például, hogy minek ide 3 gitáros, ennyire nem volt bonyolult az a muzsika. Sajnos a keverésnek köszönhetően elsősorban Ylva Eriksson énekesnő hangját hallottam.
Ráadásul a két férfinak, Joakim Lindbäck Erikssonnak és Mats Nilssonnak nagyon hasonló orgánuma volt, nem volt akkora különbség közöttük, mint mondjuk az Amaranthe-nál. Mats, aki egyébként a konferanszié szerepet is vitte az estén, hatalmas kampókkal felturbózott „haspajzzsal” járta be a szűkre szabott helyet, csodálom, hogy még sosem történt baleset a koncerten.
Szóval energia és lendület volt a csapatban, a kevés helyen is folyamatos mozgásban volt mindenki, de én talán egy gitárost kivennék a produkcióból és egy szintist tennék be, mert abból viszont volt bőven, samplerről. Apropó mozgás, a koncert utáni fotókból és bejegyzésekből tudjuk, hogy a végig mezítláb játszó Emil Wärmedal basszusgitáros a koncerten eltörte a lábát és egy masszív gipsszel távozott városunkból. Ezúton is jobbulást és mielőbbi felépülést neki!
Ősszel visszatérnek hozzánk, remélem akkor jobban fognak szólni, mert a hangulattal most sem volt gond, a hangzással szerintem inkább. Egy masszának tűnt és a három hangból sem sokat lehetett hallani. Majd ősszel újra megpróbáljuk! (Savafan)
Mindig elfelejtem, hogy a magyarok nem tudnak vezetni, a Barba Negrába vezető félórás út a leesett hó és a fagyok miatt 1 óráig tartott, így az előzenekarról jórészt lemaradtam. Már a Concerning Nornsnál jártak, mire odaértem, és a hárfaszerű muzsikára előadott prózai rész alatt éppen azon gondolkodtam, hogy ez a viking hordának öltözött társaság mennyire Manowar-módra nyomja, aztán mikor beindult az Yggdrasil, csak megerősített első benyomásomban.
Én már azt is csodáltam, hogy a két főbanda kipakolt cucca előtti keskeny területen hogy fért el a nyolcfős csapat, de ahogy mondják, sok jó ember kis helyen is elfér. Hát ők bizony jók voltak!
Már az gyanús kellett volna legyen, hogy fél 7-kor kezdő előzenekar létükre szinte teljes telt ház előtt játszottak, a közönség láthatóan nemcsak helyezkedés céljából érkezett korán, rendesen tomboltak a zenére, annyira, hogy a tervezett kilencszámos blokkjuk végén még egy ráadást is adtak, melyhez három részre választották szét a tömeget, hogy a Fire, Blood And Steel című nóta minden összetevőjének jusson egy-egy 1000 fős kórus.
Bemelegítő csapatra ritkán látni ekkora tombolást, lássuk, legközelebb mit tudnak még ehhez hozzátenni headlinerként!
The Death Of The God Of Light / Prophecy Of Ragnarök / Njord / Ride Of The Valkyries / The Other Son Of Odin / Berserkir / Concerning Norns / Yggdrasil / Defenders Of Valhalla // Fire, Blood And Steel
A Gloryhammer várdíszlete gondolom Dundeet akarta ábrázolni, de nem oly lerombolt állapotban, mint legutolsó albumuk borítóján. A sztori rendesen ki van bontva a lemezborítókon, akárcsak a ‘The Emerald Sword Saga’ a Rhapsody lemezein, szóval a helyszín adott, csak a főszereplők hiányoztak még.
Előbb azonban Tom Jones tette tiszteletét személyesen, vagy legalább egy attrap formájában, miközben a Delilah szólt a hangszórókból. Ez megszokott kezdő formula náluk, de úgy megnéztem volna a hamburgiak arcát, amikor David Hasselhoffot nyomták a képükbe a Looking For Freedommal!
A főhősök egyenként szivárogtak be az igazi intró alatt, kezdve a Zargothraxot alakító billentyűssel, Michael Barberrel, aki az alapító Chris Bowes helyét vette át a koncerteken, majd jött a gitáros, Paul Templing (Ser Proletius), a basszer, James Cartwright, a Hootsman, és végül Zargothrax legnagyobb ellensége, az énekes Sozos Michael, azaz Angus McFife.
A dobosról, Ben Turkről nem nagyon tudok nyilatkozni, mert őt a díszlet teljesen kitakarta, bal oldalról egyáltalán nem látszott (így lehettek a jobb oldali nézők a billentyűssel is, aki szintén a vár oldalában játszott egy emelvényen).
A négylemezes banda az utolsó kettőre koncentrált, az első kettőről csak az extrém nagy slágerek kerültek a műsorba, mint az Angus McFife, a Universe On Fire, vagy a The Unicorn Invasion Of Dundee.
Apropó: unikornisok. Mindig van a nézők közt egy-két őrült, aki unikornisfejjel érkezik, most sem volt ez másképp, előre is szörfölt a nézők feje fölött, a biztonságiak emelték ki elöl, miközben a rajongók egy másik csoportja vonatozással igyekezett előrébb kerülni a tömegben.
Rögtön a második dalban, a Gloryhammerben előkerült a „hatodik tag”, a goblin, akivel meg kellett vívnia az énekesnek a kalapácsért. A közönség közben tombolt, öklök a magasban. A köszöntésben előkerültek a sztereotípiák, Magyarország a paprika és a gulyás földje. Ó, Chris Bowes, tudsz te ennél többet is! (Tudom, ő nem volt a színpadon, de mégiscsak a banda szellemi atyja, az Alestorm vezetője, aki írt már dalt is hazánkról.)
Az új frontembernél számomra Thomas Winkler karakteresebb volt, viszont hangban minőségi ugrást jelentett az új torok. Kár, hogy annyira alul volt keverve, hogy sokszor akár Winkler is lehetett volna.
A koncert felénél kiürült a színpad és az Also sprach Zarathustra zenéjére a Hootsman jött be, hogy legurítsa doboz sörét egy szuszra. Ez is régi attrakciója a bandának, már a legelső koncertjeiken is csinálták.
Az ezt követő Wasteland Warrior Hoots Patrolban a goblin visszatért egy szaxofonszóló erejéig, majd a Fife Eternal alatt kék parókában, női hangon énekelve. Nem semmi ez a kobold!
A Masters Of The Galaxy előtt a gitáros szólt hozzánk eltorzított hangon, míg a Keeper Of The Celestial Flame Of Abernethy előtt Zargothrax kérte kedvesen a közönséget némi kis zajongásra az úri körökben divatos „make some fucking noise” felkiáltással.
A két gitáros az egész koncert alatt mozgásban volt, hol egyik, hol másik oldalon tűntek fel, de alapvetően kényelmes tempóban sétálgattak ide-oda, a Universe On Fire alatt viszont Templing az emelvényen termett a billentyűs mellett, hogy a szokásos egy helyben futó produkciójukat bemutassák.
A koncert végén visszatértek az unikornisok, hogy megszállják Dundeet, miközben Zargothrax megküzdött McFife-fal, és természetesen a jó győzedelmeskedett.
Ám a koronát most is Hootsman kapta, lám, az ivás tudománya többet nyom a latba, mint a hősiesség.
Mindig jó szórakozás a Gloryhammer koncertje, mert láthatóan nem veszik komolyan magukat, közben viszont a zenéjükre lehet ugrálni, énekelni, öklöt rázni, szóval minden megvan egy kellemes estéhez. Co-headlining produkciójuk 70 perces volt, 20:55-kor átadták a terepet a szerelőknek, akiknek el kellett bontani egy várat, hogy pagodát építsenek a helyére, mert következett a Beast In Black.
Holy Flaming Hammer Of Unholy Cosmic Frost / Gloryhammer / The Land Of Unicorns / Fly Away / Angus McFife / Wasteland Warrior Hoots Patrol / Fife Eternal / Masters Of The Galaxy / The Siege Of Dunkeld (In Hoots We Trust) / Keeper Of The Celestial Flame Of Abernethy / Universe On Fire / Hootsforce / The Unicorn Invasion Of Dundee
A kiírás szerinti 21:30-kor pásztázó fények és színes füstoszlopok közepette berobbant a színpadra a szörny. Illetve már ott volt, a díszlet közepén, de a banda is rázendített, ők a legutolsó, 2021-es ‘Dark Connection’ lemezüket tették a középpontba, ennek megfelelő volt a díszlet is.
Ha már díszlet: láttam őket folyamatosan fejlődni, előzenekarként, minden különösebb cécó nélkül is hatalmas bulikat adtak a Rhapsody, a Nightwish vagy a Powerwolf előtt, az első headliner koncertjükön csak néhány világító kristálykoponya volt az extra díszlet, de még a ‘Dark Connection’ első körében, tavaly is csak két robotlány volt a színpad szélén a látványosság. Ehhez képest hatalmasat változott a kép.
Atte Palokangas dobos az egész hóbelevanc tetején trónolt, és látványos, széles mozdulatokkal hívta fel magára a figyelmet, miközben játéka tökéletesen igazodott a samplerről beküldött alapokhoz.
Hát igen, ez a zene rengeteg samplert tartalmaz, melyek egy része a 80-as évek diszkózenéinek szintetizátorait idézi, időnként egész technós elemek is belekerültek, és erre nyomja a metált a finn többségű, de a görög énekes és a magyar basszusgitáros csatlakozásával nemzetközinek számító együttes.
A villogó szemű szörny orra előtt játszó zenekar sokkal hangosabban és mégis jobban szólt, mint a Gloryhammer, co-headlining ide vagy oda, azért itt is megvoltak a prioritások. Az énekes, Yannis Papadopoulos mikrofonjába is energia költözött.
A közönséget pedig láthatóan nem zavarta a sok sampler, mert a végeredmény egykönnyen megjegyezhető, boldogan énekelhető zene lett, a nézők pedig boldogan énekelték is az összes refrént, leghangosabban talán a Sweet True Liest, amit Yannis az egyik pagodából vezényelt, meg a Blind And Frozent.
A zenekart alapító Anton Kabanen most mintha többet szólózott volna, mint legutóbb, de Kasperi Heikkinennek is volt lehetősége brillírozni. Szerintem ő jobb gitáros, mint Kabanen, de a főnök nélkül meg nem lennének ezek a számok!
Aki nem szólózik, az meg beül a hintába Mátéval, ez volt az alapelv, de volt, hogy hárman is összeálltak egy kis Judas Priest stílusú headbangelésre.
Azt ígérték, lesz egy-két meglepetés a koncerten, és volt is. Mondjuk számomra a legszomorúbb, hogy a Crazy, Mad, Insane kikerült a programból, azt viszont örömmel vettem, hogy a kötelező ballada az Oceandeep helyett a Ghost In The Rain lett. A dalt térden állva kezdte Yannis, miközben Atte a telefonos zseblámpa lengetésére ösztönözte a nagyérdeműt.
A Bella Donnát és a Broken Survivorst se sűrűn játszották eddig, pedig vannak olyan jók, mint bármelyik, de hát ez a sokslágeres zenekarok átka: nehéz választani.
Molnár Máté ezúttal nem vitte túlzásba a monológot, azt mondta, túl sokszor jártak már itthon, nem nagyon maradt mondanivalója. Annyit mindenesetre elárult, hogy még idén visszatérnek a jubileumi Rockmaratonra.
A Highway To Marsba egy kis rammsteines menetelés is belefért, a Die By The Blade után pedig Kasperi bohóckodott a gitárral, volt ott Smoke On The Water, Black Sabbath (a dalra gondolok, nem a bandára), Breaking The Law, játszott úgy is, hogy Yannis fogta a hangokat a nyakon.
Yannis pedig elmondta, hogy tényleg olyan sokszor jártak itt, hogy kezd ráérezni a magyar nyelv szépségére, de azért most Tokióba utaznak, elvégre ez a nóta nem maradhatott ki, ha már pagodákat építettek a színpadra.
A szokásos End Of The Worlddel zártak 22:45-kor, ők is egyben nyomták le a 75 perces műsort, amúgy fesztiválosan, mint a Gloryhammer, így fordulhatott elő, hogy ezen az estén egyedül az előzenekar adott ráadást.
Blade Runner / Bella Donna / Beast In Black / Sweet True Lies / Broken Survivors / From Hell With Love / Hardcore / Moonlight Rendezvous / Zodd The Immortal / Ghost In The Rain / Highway To Mars / Blind And Frozen / Die By The Blade / One Night In Tokyo / End Of The World
Végy egy, a retró divatot meglovagló zenekart, az se baj, ha tartalmaz hazai hozzávalókat, legyen ez mondjuk a Beast In Black, fűszerezd egy kis angol humorral a Gloryhammer előadásában, és előételként tálalj egy olyan bandát (Brothers Of Metal), akik példátlan módon ráadást kell játsszanak a két főszereplő előtt, akkora ovációt váltanak ki a közönségből. Ez a telt ház receptje. (CsiGabiGa)
Szöveg: CsiGabiGa, Savafan
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a Concerto Musicnak!
