Fémforgács
A Soen azon bandák egyike, akik pályafutását a kezdetek óta követem és az eddig megjelent összes nagylemezükről írtam. Így, bár kis késéssel, de szólnék pár szót a tavaly megjelent Memorial-ról is, ami sorrendben a svédek 6. egész estés kiadványa.
Ha valaki otthonosan mozog a progresszív muzsikák világában, akkor a borítóra pillantva valószínűleg egyből beugrik neki a Fates Warning legtüskésebb, legridegebb hangulatú/zeneiségű lemeze, a Disconnected. Nos, a Memorial szűk 43 perce se nem tüskés, se nem rideg, ellenben egyszerre melankolikus, húzós és slágeres. Ez utóbbi tulajdonság olyannyira sajátja, mint korábban talán még sosem. Pedig e tekintetben a két évvel korábbi Imperial is jeleskedett, de a friss eresztés még az azon hallható daloknál is fogósabbakat kínál. Valószínűleg lesznek, akiknek már ez túl slágeres, túl populáris lesz, de én egyelőre még nem érzem giccsesnek az új szerzeményeket. Egy dolog van, ami objektíven nézve ronthat kicsit az összképen, az pedig a dalok hasonló felépítése. Az első néhány hallgatás alkalmával összefolyhatnak a nóták, de idővel tisztul a kép (legalábbis nálam) és onnantól mindegyik egy önálló karakter lesz.
Egyelőre úgy érzem a kétévenkénti lemezmegjelenés nem okoz minőségi romlást a csapatnál és mily meglepő, abban is igazam lett, hogy a Soen 6. albuma hamarabb jelent meg, mint a Tool-é, akikhez (főleg pályafutásuk első szakaszában) előszeretettel hasonlítgattam én is Martin Lopezéket.
Mára kialakult a zenekar saját hangzása, nyilván mélyen még benne van a Tool hatása is, de jelenleg inkább a honfitárs Katatonia-val mutatnak rokonságot, hisz az utóbbi lemezeiken ők is kissé progosabb irányba fordultak.
Fokozatosan hangosodó gitártémával nyit a Sincere, ami rögtön felvonultatja a Soen összes védjegyét: Lopez mesteri dobolását, húzós riffeket/groove-okat, ritmusváltásokat, egy kiművelt gitárszólót és Joel remek énekdallamait. Az Unbreakable képében megkapjuk a csapat eddigi legnagyobb slágerét. A refrén bitang fogós, a zongorás, többszólamú vokálos leállós középrész is emlékezetes, számomra mégis a vége a legfelemelőbb, az a capellára váltó válaszolgatós énekkel.
És érkeznek szép sorban a szigorúan egy szavas címekkel ellátott nóták, amik bár sok újdonságot nem hoznak, de aki kedveli azt a zenei és hangulatvilágot, amiben a Soen jeleskedik, az otthonosan fogja érezni magát a Memorial hallgatása közben. Mondhatni egy újabb emlékezetes lemezzel lettünk gazdagabbak.
Ha némi újdonságot, szokatlanságot kellene megemlítenem, akkor az az Elisa-val megerősített, lírai Hollowed lenne, ahol szerintem fantasztikusan működik az olasz hölgy és Ekelöf Mester duettje, illetve a záró Vitals, amiben pedig olyan hangszínét mutatja meg Joel, rögtön a dal elején, amit korábban még nem annyira hallhattunk. A metalhoz szokott füleknek talán ezek a dallamok már túl édesek, nyavalygásnak is beillők, szerintem viszont csupán érzelmesek.
Felületesen fülelve talán fel sem tűnik, de szeretném felhívni a figyelmet a kimagasló szólómunkára. Nem, nem ultratechnikás virgákkal vannak teletűzdelve a dalok, hanem mindbe olyan szólót helyeztek el, ami illik a nóta karakteréhez! Ez apróságnak tűnik, szerintem viszont roppant fontos és mutatja a banda minden szinten igényességre való törekvését. A lemez hangzását ezúttal is próbálták a leginkább természetesre belőni, nagyjából sikerült is nekik. Ez a naturális sound leginkább a kevésbé fémes nótáknál mutatja ki a foga fehérjét, mert ott van például a Tragedian, ami a maga retró-gitáros, Hammondos hangzásával, puha, mégis hangsúlyos basszusfutamaival egyszerűen fület gyönyörködtetően szól!
De visszakanyarodva kicsit a már fentebb említett, lemezzáró Vitals című opuszhoz: ahogy a zongorás, dzsesszes, bárzenés kezdés után Joel elkezd füstösen, fátyolosan énekelni, még Michael Bublé neve is beugrott! Aztán persze úgy nyílik ki a hangja, olyan ívet jár be az éneklése, ami egyszerűen fenomenális! Lopez seprűzése, és az a leheletfinom gilmour-os gitárszóló is remekbe szabott! Nem egy tipikus Soen nóta, de nálam nagyon is működik!
Mint ahogy működik az egész lemez.
Ha nem ment volna el a kedvem az év végi listázástól és összedobtam volna egy összegzést, akkor valószínűleg a 2023-as esztendő egyik, ha nem a legjobb albuma lenne nálam a Memorial.
