rattlead.hu
A tavalyi igen jól sikerült Urachel-album (Pseudomonaachia Daemonium – kritikámat róla itt olvashatod) után itt van Márkó Zoli másik projektje, az Anxiety Collapse, mely egyben a címe is a tavaly év végén kijött debütnek. Thrash/deathnek lett bekategorizálva, ami jórészt fedi is a valóságot, az itt-ott érezhető blackes beütés ellenére.
Már az első egy-két meghallgatás is kellemes érzetet hagyott maga után, azonban idővel azért a gyerekbetegségei is megmutatkoztak, pedig kár érte, de haladjunk sorban. Azt egyértelműen le kell szögezni, Zoliban bazira van inspiráció, ötletek tömkelege és nagyon fekszik neki a zenei világ keményebb, sötétebb oldala, nem is értem igazán, miért csak most kezdett bele ezekbe a projektekbe. Itt el kell ismernem, nem igazán mélyedtem bele az eddigi munkásságába. A biográfiában megemlített bandák annyira nem keltették fel az érdeklődésemet, nagy részük feltehetően nem is igazán keresztezik az ízlésem. Ezért is meglepő számomra egy semmiből berobbanó zenész, aki már kezdésként is igencsak faxa albumokkal jelentkezik hétről hétre, azaz, már jó ideje gyűlhettek a témák a kottáiban.
Talán emiatt lett az Anxiety Collapse ilyen mindent bele album. Zoli infóiból tudván meg, a korong három fő összetevőből áll. Az EP anyagából, négy új nótából és egy Death feldolgozásból. Ennek tükrében az ember azt hinné, jó kis káoszos cucc lehet, pedig nem. Egy teljesen egységes műről beszélünk: összetett koncepcióval, egységes hangzással találkozhatunk a majd 30 perces műsoridő alatt.
Egy izgalmas gitártémával indul az utazásunk, amit sajnos félbeszakít egy elgyötört sirám, de utána már bele is csapunk a húrokba az Anxiety Collapse (nagyon szabatos fordításban szorongásos összeomlásként értelmezhetjük a kifejezést) szám révén. És innentől kezdve semmi panaszunk nem lehet a zenével kapcsolatban. Egy ízig vérig modern, de mégis klasszikus thrash/death albumot kapunk. Feszes tempóval, remek gitárszólókkal, és Zoli énekhangjában sem találunk semmi kivetnivalót. A dobok is őrületes tempót diktálnak, még ha néhol kicsit túl kattogóssá is válik a hangzása. Ahol nem, ott bizony kihallatszik a tudás (lásd Paranoid Schizophrenia). Ha ki kéne emelnem nótát, talán a Faceless God és a King of Babylon érdemelné meg, az utóbbi mindenképpen. A legjobban kidolgozott nóta, jól követhető felépítéssel, végre odaillő hangulati elemmel (azok a lódobogások valóban komorabbá teszik a számot), bár az utána érkező Nameless Soldiers sem piskóta. Itt valahogy sikerült azon a túlvilági, skizoid hangulaton tovább emelni, ami eleve az egész album sajátos eleme, és amiért nem is igazán lehet nem odafigyelni az albumra. A sötét, lelkekbe ható zsigeri nyomás miatt, ami tulajdonképpen az egész album alapja.
Végezetül zárásként itt is kapunk egy feldolgozást, ugyanúgy, mint ahogy a Pseudomonaachia Daemoniumnál, csak itt stílusosan egy death-nagyágyútól való nótát kapunk, a fentebb említett Death zenekar egyik remekművét, az Infernal Deatht.
Szívem szerint itt be is fejezném mondandómat, de nem tehetem. Ugyanis jó lenne mega-jelzőkkel zárni az egészet, mert valóban jó anyag. Hazai szinten mindenképpen, sőt, simán fel tudnék sorolni tucatnyi nemzetközi bandát, akik csak álmodhatnak ilyen színvonalról, ilyen remekbe szabott albumról, hogy Zoli gitár-, dob tudását ne is említsem (mindkét album gitárszólói, témái tanítani valóak. Pont.). De a hibák felett sem suhanhatunk el. Az egész album egyik rákfenéje a sok intró, hangulati elem, amik valahogy nem azt a hatást keltették bennem, mint kéne. Míg a komorabb intrók ütöttek, az az egy-két szanatóriumi flash, amik itt-ott be lettek csempészve teljesen kizökkentettek a hangulatból, egyszerűen nem oda valónak érzem őket, nélkülük sokkal több lenne az album is. De enélkül is valami hiányérzetem van, amit nem is igazán tudok megfogalmazni. Talán jó lett volna még egy kicsit csiszolgatni az anyagot, pár számot hozzádobni, amik beépülve ugyan a koncepcióba, de több támpontot adnak az egésznek, mert a nem említett számok egyszerűen elvesznek a többi, kidolgozottabbak között. És jaj, a borító… Állítólag nagyon jó a látásom, mégis egyszerűen képtelen voltam a booklet nagy részét elolvasni. Gondolom, digitálisan minden faxa volt, azonban kinyomtatva már más volt a leányzó fekvése (a cikkbe a digitás promók kerültek be). Ez a hiba viszont semmit sem ront azon a tényen, hogy a szintén Zoli által készült grafikák mesterművek, maximálisan passzolnak a CD-n lévő zene hangulatához. Újabb piros (vagy fekete 
) pont.
Továbbra is az Urachel albumot tartom Zoli eddigi remekművének (elvileg már jön az új!), bár erre sem lehet panasza. Úgy érzem, kéne neki egy valamire való kiadó, akik támogatással, jobb rálátással, és menedzsmenttel ki tudnák hozni belőle a maximumot, mindkettejük legnagyobb megelégedettségére. Az album így sem érdemel négy pontnál kevesebbet. Még jó párszor le fog pörögni nálam, reménykedvén azért, hogy ennek a projektnek is lesz folytatása!
