rattlead.hu
Aztamindenit! Tényleg egy Blind Guardian lemezről írok? Nem hittem volna ezt harminc évvel ezelőtt. Igazából akkor, amikor a Tales From the Twilight World kijött, még el is tudtam volna képzelni – rajta voltam még a hullám lecsengésén -, de most ennyi év, és számottevő ízlésbeli ‘eltévelyedés’ után…?
A fényesen ragyogó, de rövid kifutású Helloween korszakom emléke már rég nem izzik bennem akkora hévvel, hogy az általuk kijelölt irányokban szárnyat bontó csapatok lemezeire vadásszak. Kis adagokban tudom csak befogadni az olyan zenéket, amikben a jó öreg recept szerint, hosszan kitartva, nagyon nagy éneklésekkel megidézett nagyon nagy gesztusok húznak ívet a születésüktől fogva amúgy is epikus hajlamú dalok fölé. Utolsó benyomásaim erről a műfajról megbízhatatlanok, csak az a biztos, hogy a BG most megismert harmadik lemezének megjelenésekor zsebben volt már a két Keeper Tökfejéktől, és ezek még elég pontosan rémlenek, bár a Walls of Jericho után engem már nem tudtak meggyőzni, hogy van bennük még egy annál is jobb. Az a lemez még leharapta a kezem, a többit már csak tűszurkálásnak éreztem a körmöm alatt. 1990-ben már egész biztosan lemondtam róluk, és hanyagoltam őket, meg nagyjából mindent, ami velük tűnt rokonnak, így a most torkomon akadni készülő Blind Guardiant is.
Látómezőm perifériáján azért felrémlett a képük, és bár figyelmem más dolgokra fókuszált, tudtam/tudom, hogy vannak a világnak olyan régiói, ahol alapnak számít az életművük, és tisztában voltam/vagyok azzal is, hogy mekkora névnek számítanak úgy általában véve a metálzene színterén. Évtizedek óta ismerem lemezeik borítóit (a logójukat még le is rajzoltam, mert tetszett), és lelkem legmélyén azt is sejtettem, hogy nem kerülgethetjük egymást örökké, és eljön egyszer az a pillanat, amikor tucatnyi albumuk valamelyikébe bele fogok hallgatni. Úgy látszik, most jött el az a pillanat.
…és hopp(!)… Egy bekezdéssel, és néhány meghallgatással később, már tudom is miért nem hallgattam eddig Blind Guardiant, de mielőtt elkezdek ezen rugózni, a csöppet sem kötelező körnek szánt kalapemelgetéssel kezdem. Én, mint „szintén zenész” le vagyok nyűgözve amikor André Olbrich és Marcus Siepen gitárjátékát, Thomas Stauch dobolását, vagy Hansi Kürsch énekét hallom, és azt is el kell ismernem, hogy a csapat zeneszerzői képességei is túlmutatnak a szimpla profizmuson. A technikai tudás előtt meghajolok, nem ezen múlott, hogy eddig kerültem őket, sőt, ha csupán a racionális agyféltekém pontozná, akár a négy és fél csillagot is megadnám neki – és van itt még más is, ami mellette szól.
Az irodalmi áthallásokban bővelkedő lemezen megidézett művek kapásból stabil kapcsolódási pontokat sejtetnek, még akkor is, ha én nagyon másképp képzelem el ezek zenei megjelenítését. A Dűne, a Gyűrűk ura, vagy a Rémkoppantók tematikája tévképzeteimtől függetlenül is a végtelen lehetőségek tárháza, amiből a zenekar (életmű szinten is) nagykanállal merít, és nekem is fontosak ezek a könyvek. Megvan tehát a baráti kézfogás érzelmi alapja is (elméletileg még mindig járna a négy és fél csillag), a gond csak az, hogy a mozdulat ennyiben marad, nem lesz belőle vállveregetés, és továbbra is távolságtartó a viszonyunk.
Nem sokon múlik amúgy a dolog, leginkább a másik agyféltekém félreprogramozásán. Nekem egyszerűen „túl sok” ez a jóból – és itt visszatérhetünk a Helloween-ből való kiszeretésem okaira is. Arra, hogy minden ezer fokon ég, hogy minden pillanat a csúcspont akar lenni, és hogy a zenészek a világ összes csatáját egyszerre vívják. Én fele ekkora lendületből is készségesen elhiszem, hogy kenik-vágják ezt az egészet. Lehet, ők nem fáradnak ebbe bele, én viszont már a felénél elintézettnek tekintem az ügyet, inkább letenném a fegyvert és mennék már haza, hisz úgyis miénk a győzelem, minek túlgyőzni magunkat? Lelkem csordultig telik a legyőzhetetlenség mámorával, sisaktollam vége már messze túllóg a sztratoszféra határán, istenek hajbókolnak előttem, és kezdem úgy érezni magam, mintha egy olyan eposzba csöppentem volna, ami nemes célokért küzdő hősök emlékét van hivatva őrizni, de szövegkiemelő filctollal lett illusztrálva – igaz, mesterfokon.
Részben az Iron Maiden és a Mekong Delta öltözőjéből kihallatszó taktikai megbeszélések információmorzsáin nőttem fel, úgyhogy nem tudom, miért pont azon nyavalygok, hogy a progresszivitás irányába is nyitott Blind Guardian zenéjében túl sok a „virga”, a vibráló szál, a felső tartományok felé kacsingató énekdallam, mikor elvileg – önmagukban – nincs ezekkel gondom, ha olyan konstellációban állnak egymáshoz képest, amiről ugyan nem tudom pontosan megmondani milyen, de biztosan nem az, amit itt hallok.
Persze a heavy/power/epic metál keretei nagyjából adottak, és ha így vesszük, nem is a Blind Guardian zenéjével birkózom meg nehezen, hanem ezekkel a keretekkel van gondom, függetlenül a csapat nevétől, témaválasztásától, és akár még zenei kvalitásaiktól is. Már rég nem az együtt éneklős zenéket keresem, hanem az együtt nyiszatolósakat, az együtt agyalósakat, vagy az együtt zuhanósakat.
Jelen esetben a műfaji kötöttségekből/elvárásokból(?) adódóan az olykor barokkosan túldekorált dalok pátoszos lendülete elmossa előttem azokat a hangulati különbségeket, amik a sci-fi/horror/fantasy zsánerek alapműveiben még érzékelhetően elválnak egymástól. Hasonló szabásminta mentén varrt gúnyát kap Paul Muad-Dib, Gandalf, és E.T. (Goodbay my Friends), de bárki más is, aki csak megörökítésre kerül a zenekar képeskönyvében, nekem meg hiányzik a ráismerés öröme, a csukott szemmel tájékozódás magabiztossága, így nem átélem, hanem csak tudomásul veszem a körülöttem zajló eseményeket.
Különböző fejezetek egymáshoz ragadt lapjai közt próbálok eligazodni. Például a Traveller in Time Dűne adaptációjáról ha nem tudnám, és nem hallanám a szöveget, meg nem tippelném, hogy az Arrakis homoktengerében járunk, a Tommyknockers idegeneit érzelmileg alig tudom megkülönböztetni a Welcome to Dying sárkányától, de a Tolkien fanoknak bizonyára kedves Lord of the Rings és a Lost in the Twilight Hall is mintha nagyon hasonló díszletben játszódna – pedig tudom, hogy nem, csak az én optikám felbontása rossz ahhoz, hogy segítségével türelmesen kikeresgéljem és beazonosítsam a részleteket, ráadásul, kicsit zajos is nekem ez a környezet az elmélyült vizsgálódáshoz.
Mivel csak ezt az egy művüket ismerem – és más hasonló csapatokét is csak hézagosan -, alig van műfaji támpontom, aminek hátamat vetve, stabil pozícióból beárazhatnám ezt a jól hallhatóan kiforrott, magabiztos művet. Ízlésbéli adottságokhoz kötött érzelmek mentén viszont unfair dolog lenne minden dalt végigbogarászni, és kötözködni bennük olyan dolgok miatt, akik csak az én fejemben léteznek, mint a ráhangolódásomat megnehezítő tényezők. Egy több mint harminc évvel ezelőtt megjelent, igazi klasszikusról lévén szó, komoly szakirodalmat sejtek mögötte, és tiszteletben tartom a nálam bennfentesebbek elismerő kommentárjait. Valószínűleg nekik van igazuk.
Lepörgettem többször is, és élvezetes volt a maga módján, de most elengedem, mert nem akarok a „jóra hallgatás” bűnébe esni, és becsapni önmagam. Meglehetős távolságból, és továbbra sem a rajongójukként azt tudom mondani, hogy jó és értékes albumnak tartom a Twilight World-öt, és megértem az iránta, és a BG iránt rajongókat – talán én is közéjük tartoznék, ha annak idején nem kapok gellert a To Mega Therion-on, és az Infernal Overkill-en. Sosem éreztem úgy, hogy bennem van a hiba – és azt se, hogy bennük -, csak nem ugyanannál az asztalnál ülünk abban a csehóban, ahová amúgy mindketten járunk.
The post Blind Guardian: Tales from the Twilight World (1990) first appeared on .
