rattlead.hu
Tegnap újra előkerült nálam az Evenmore egyetlen nagylemeze, a Last Ride, és a dalokat hallgatva késztetést éreztem arra, hogy ismét említést tegyek – a szimfonikus power metal irányzaton belül – egyik kedvenc énekesnőmről, Melissa Bonny-ról, aki meggyőződésem szerint sokat tett azért, hogy Svájc a 21. században is határozott kontúrokkal szerepeljen a metal világtérképén.
Az Evenmore 2011-ben alakult, és 2018-ban szűnt meg. Viszonylag rövid fennállásuk alatt, 2014-ben egy négyszámos EP-t (The Beginning) jelentettek meg, majd rá két évre érkezett a Last Ride. Nem tudom, hogy eredetileg is így tervezték-e, de a címek meglehetősen beszédesek és önbeteljesítők…
A közreműködők listájára pillantva (az énekes Bonny mellett Frederic Jorand basszusgitáros, Florian Bard dobos, Landry Pernet gitáros, Lionel Blanc billentyűs és Matthieu Bopp furulyás, skót dudás), mai szemmel nézve a legnagyobb név egyértelműen a frontemberé, ezért azt képzelhetnénk, hogy a fiatal srácok – különösebb zenei előélet híján – remegő térdekkel kérhették fel Melissát az együttműködésre. Ám ha jobban utánaolvasunk, kiderül, hogy a Montreux-i illetőségű, akkor mindössze 18 éves Bonny is e formáció énekeseként esett át a tűzkeresztségen. Ez volt az első komolyabb bandája, amelyet 2015-ben a Rage of Light, majd 2018-ban az Ad Infinitum követett. A hölgynek jelenleg is ez utóbbi az első számú zenekara, amellyel eddig három plusz egy LP-t jelentetett meg.
Hősnőnk az évek során szívesen látott vendégművésszé vált: ő volt a német Malefistum 2020-as, Enemy című albumának első számú szólistája (ez a kedvenc albumom tőle), szerepelt Powerwolf- és Warkings-albumokon, és ahogy számoltam, stúdióban minimum további nyolc zenekar tartott igényt – legalább egy dal erejéig – a hangjára, a Serenity és a Kamelot pedig turnéra is magával vitte az egzotikus szépségű pacsirtát.
Jómagam a Warkings debütalbuma, a 2018-as Reborn Sparta című dalában hallottam először Melissa hörgését (ott Queen of the Damned művésznéven szerepelt). És igen, ez adja Bonny hangjának egyik különlegességét: az alapvetően mezzoszoprán énekesnő egyik pillanatról a másikra, gond nélkül vált mély torokhangra és vissza. Előadásában egyaránt helyet kap az angyali szépség és a feneketlen sötétség – ez az, ami megkülönbözteti a szimfonikus power metal műfajának szoprán énekesnőitől, és teheti elfogadhatóvá a zsánert tisztes távolból követők számára is a nevével fémjelzett produkciókat.
Plusz a különböző zenekaroktól származó, Melissa közreműködésével készült anyagok műfajilag is sokszínűnek mondhatók: a leginkább szimfonikusra az Ad Infinitum muzsikáját hangolták, a Malefistum zenéje – több más mellett a benne hallható hörgésnek köszönhetően – jóval keményebb, és a klasszikusabb heavy/power vonalhoz húz, míg az Evenmore világát erősen átszövik a kelta folk elemek. És ezzel meg is érkeztünk a cikk címében szereplő alkotáshoz, amely egy középkori történetet elmesélő konceptalbum. A dalokat Bonny narrációja fűzi egybe, az autentikus hangulatról pedig a már említett fúvós, Matthieu Bopp mellett a metal szcéna első számú tekerőlantosa, Anna Murphy (Cellar Darling, Ex-Eluveitie) gondoskodik. A produkció másik vendégművésze Henning Basse (Firewind, MaYan), aki a lemez Eleana című dalában énekel duettet Bonnyval.
Nálam három erős pillérre épül az anyag, de természetesen közöttük is vannak emlékezetes pillanatok. Finom lírával, Loreena McKennitt-esen kezdődik az előadás (The Eternal Kingdom), amelyben egy férfi énekhang is csatlakozik Melissa énekéhez. A narratív részben, ahol Bonny a történetbeli lányának mesél, a szöveget furulyaszó festi alá. Tényleg olyan az egész, mint egy középkori témájú kalandfilm főcimzenéje. Kedvenc nótám egyértelműen a Breaking the Silence, ami a maga hat percével egyben az anyag leghosszabb dala is. Egyből a refrénnel indul, ami alatt végig szól a duda. Akit nem irritál ez a hangszer, rendesen bepöröghet az egyre gyorsuló témára. Az utolsó előttiként felcsendülő Last Breath-ben újra mindent beleadnak a zenészek: pörgő tempót, furulyaszót, kórust hallunk, összességében pedig az anyag egyik leglendületesebb dalának lehetünk fültanúi.
Az instrumentális Tavernben jön az első tömény adag kelta muzsika táncos ritmusokkal, tekerőlanttal, furulyával. A Poisoned Thornban és a Bitter Victory-ban torokhangú éneket is kapunk Melissától, aki ezen a lemezen sem áriázik, hanem – a hörgős témákat leszámítva – kedvesen, természetesen énekel. A Henne Basse közreműködésével rögzített Eleana talán az album legszebb lírai nótája. A történetet lezáró, a narrációt leszámítva instrumentális Valhalla hangszereléséről pedig Mike Oldfield klasszikus albumának, a QE2-nak egyes dalai jutnak eszembe. A teljes értékű szerzemények között rövidebb, hangulatfokozó opuszok kaptak helyet, (In the Forest, The Throne Room, Bloody Wedding), ám a lemez játékideje ezekkel együtt is alig haladja meg a háromnegyed órát. Kár, hogy ez volt a svájci gárda utolsó kilovaglása: a Malefistum Enemyjét nem tudja elhomályosítani, de az Ad Infinitum albumoknál szívesebben veszem elő ezt a skót folklór és történelem hangulatát a szobámba varázsoló anyagot.
