rattlead.hu
Ami a Wolvennest-et illeti, nem árulok velük kapcsolatban zsákbamacskát: nagy kedvenceim ők – úgy is mint zenekar, úgy is mint zene, és úgy is mint underground jelenség. Mostanában nem is hallgatok az egészségesnél több okkult rock/metál zenét, mert az ilyenek iránti vágyaimat ez a belga csapat egymagában is képes csaknem teljes egészében kielégíteni. Minden ott van zenéjükben, ami e témában számít: kellemes sötétség, a valóságtól elszakadt víziók, újjászülető rítusok, erő és mágia, és némi fény. Már első lemezükkel belopták magukat a szívembe, és azóta is ott tanyáznak, így akarva-akaratlanul részlehajló sorokat tudok csak papírra vetni a figyelmemet eddig elkerülő, októberben megjelent legújabb művükről, a The Dark Path to the Light-ról.
Azt, hogy kik ők, és hogyan jutottunk idáig, most nem részletezem, mert három lemezükről írott cikkeimből (a Void-ról itt, a Temple-ről itt, a Vortex EP-ről itt, a The Nest néven futó projektjükről pedig itt) – ezt nagyjából össze lehet rakni. Belső tárhelyemen külön mappát nyitottam a kedvükért, ahová azokat a benyomásokat gyűjtöm, amiket csak az ő munkásságukból tudok magamnak kimazsolázni, és ezt most – negyven perc frissítés után – feloldom a titkosítás alól.
A Wolvennest univerzumában nem legjobb, hanem csak legkedvesebb dalok léteznek, amiknek eddig is hosszú sora most néhány új darabbal bővült. A Lost Civilizations hangulatos bevezetőnek éppoly tökéletes, mint majdnem önálló, de dramaturgiai okokból félbevágott külön számnak: felmelegíti a hallgatót az album lényegi részét beindító Adversaries hőfokára. A viszonylag könnyen befogadható második tétel süvöltő szellemektől átjárt, hidegrázós és extatikus, folyvást felfelé emelkedő szerzeményében a Wolvennest legszerethetőbb arcát mutatja – ugyanakkor a valódit is -, szinte „sláger” a WVNNST keretein belül (ami fogalom amúgy a lehető legtávolabb áll Shazzula-ék világától), mégsem váltja aprópénzre a zenekar hitelességét. Ugyanilyen favorit a Deathless Love is, aminek hullámzó bársonyából akár köntöst is szabatnék magamra, hogy ne tűnjek ki az éjszakából, amikor fáklyás összejövetelekre tartok.
A The Timeless All and Nothing viszont bombaként robban. A „gyújtószerkezet” D.G. a Mispyrmingből, akinek libabőröztető bömbölése, mint kihűlő láva, dermedt szigetté változtatja ezt a hat percet, ami mégsem teljesen merev, mert a mélyében – vagy inkább fölötte – rituális mintaként áramlik a zene, és a tavalyi The Nest projektjük kollaborációs világának szikárabb, sarkosabb hangulatait hozza vissza. Én ezt death-doom-nak nevezném, de ez is tisztán Wolvennest, mert itt is (és mindenütt) jellemző rájuk, hogy nem ők idomulnak a megidézett műfajokhoz, hanem magukhoz hajlítják azokat; eszközként, és nem célként kezelnek minden doom, black, dark és atmoszférikus hagyományt, amikkel feldíszítik zenéjüket – de nem változnak át egyikké sem.
A címadóban az Adversaries elveszett lelkei térnek vissza, lassabb, melankolikusabb tempóban, hogy az ösvény végén elnyelje őket a fény – de ez csak az ő útjuk vége, a miénk megy tovább. Az Accabadora elsőre kilóg a sorból, de középtájon visszabújik a levedlett kígyóbőrbe, és amikor véget ér, már egyáltalán nem tűnik ide nem illőnek, sőt… tőle válik kerek egésszé a lemez. Hiányozna, ha nem lenne itt, mert azt a képzetet kelti bennem, hogy sok lehetőség van még mindabban amit a Wolvennest máris magas fokon űz.
Mindezek után még szép, hogy kedvemre való a The Dark Path to the Light. Az új mű nem a három évvel ezelőtti Temple egyenes folytatása, hanem az azt megelőző, bemutatkozó lemezként aposztrofált Void-al mutat hangulati és zenei hasonlóságot. Ilyen értelemben a Temple jóval szögletesebb, szárazabb anyagnak tűnik, a Fény felé vezető ösvény viszont újra higanyként viselkedik: nagyobb ívekben tekereg-kanyarog, kísértetiesebb régiókat érint, több benne a szellemek lakta éteri tér. Shazzula nemcsak kinézetével, de hangjával és előadásmódjával is múlt századi spiritiszta „boszikat” idéz, varázsgömbök fényébe meredő, tarot kártyából olvasó „másként gondolkodókat”. Azt, hogy a három gitáros közül (Marc De Backer, Michel Kirby és Corvus von Burtle) ki mit játszik éppen, meg nem mondom, de témáik hipnózis felé lejtő spiráljai és organikusan kibomló, pszichedelikus töltetű, szólóba hajló „elszabadulásaik” bizsergető élménnyel bírnak. Az elektronikus alapokra helyezett fel és levezető részek is szervesen illeszkednek a zene szövetébe (ez mindig is erősségük volt), az pedig külön szimpatikus, ahogy Shazzula a szintetizátor elődjének tekinthető theremint bűvöli.
Hangulatzene ez, ami nem a józan ésszel kommunikál, hanem a másik oldallal, ahol nem a részletek milyensége szabja meg a befogadás mértékét, hanem az összkép, ami szavakkal csak nehezen körülírható – ha lehetséges lenne, regényt írnának és nem zenélnének. A Wolvennest új albuma is a műfaji határok közti sötét tartományokban mozog: egy kicsit itt van, egy kicsit amott, de mindig ön azonosan, és félreérthetetlenül. Ezt a fajta zenét árnyékba húzódva hallgatja az ember, abban a köztes zónában, ahonnan még tisztán látni a világot, de a világ már nem lát belőlünk semmit.
