rattlead.hu
A kripta death metal horda ismét lecsap!
Áh, Autopsy… a régi iskola Gore-vadászai, akik nem egy, hanem két extrém műfaj születéséhez is hozzájárultak. Az 1995-ös Shitfun vécés kalandjai után egy ürülékkel teli árokban haltak meg, de 2011-ben a Macabre Eternal albumukkal feltámadtak és azóta is fenyegetnek minket az extrém erőszakosságukkal. A 2022-es, rendkívül lenyűgöző Morbidity Triumphant után a srácok most az Ashes, Organs, Blood and Crypts-szel jelentkeztek. Normális esetben, ha egy zenekarnak ilyen kevés ideje van a kiadványok között, aggódnék, hogy elkapkodták az egészet, de az Autopsy úgy tűnik, hogy nagy, véres tömbökben kapja az ihletet, és addig ütik a vasat (vagy az ő esetükben a holtesteket!), amíg meleg. Ez azt jelenti, hogy a kilencedik albumuk az őshalál újabb diadala az illem és a jó ízlés felett? Valóban így van, és mégis, az Ashes egy egészen más fenevad, mint a Morbidity. Ugyanazzal a felállással, mint legutóbb, az Ashes a legfelszabadultabb és legkalandvágyóbb formájukban találta a zenekart. A klasszikus régisulis death metal stílusban, amit néha velük határozunk meg és az elvárásoknak megfelelően el is játszottak, bár ott a klasszikus formulákhoz csengőket és sípokat adva hozzá. Új és régi külső hatások bukkannak fel, a hangulat pedig magabiztos és játékos. Azonban nem kell aggódni! Ez mégiscsak az Autopsy!
Rengeteg klasszikus pillanat van itt, mint például a berserker nyitó „Rabid Funeral”, amely a karrierjük összes legjobb húsát és sajtját egyetlen véres lábosba préselte. Klasszikus punk-thrash galoppjuk szép alapot nyújt az alapító/dobos/főmániás Chris Reifert „szokatlan” vokáljának, ami a korral csak jobb lett. Ahelyett, hogy egyhangú maradna, a dal a középpontban keményen jobbra fordul, lelassítva a dolgokat egy darálós középtempóra, miközben Chris őrült vokálja multitrackelve van, hogy megközelítse az éhes élőhalottak hordájának hangzását. Ezek a lassabb tempók teret adnak Danny Corallesnek és Eric Butlernek, hogy a horrorfilmek által inspirált szólókat lenyomhassák. Érdekesen hangzanak a klasszikus Autopsy hangzástól eltérő hangok. Aztán előveszik a rozsdás sebészeti eszközöket az abszolút hullaházi égető „Throatsaw”-hoz, ami emlékeztet arra, hogy miért szeretem ezeket a srácokat évtizedek óta. Ez egy olyan zavart óda minden OSDM dologhoz, amiben minden a lehető legtúlzóbb, és ez nagyon eredeti. A „No Mortal Left Alive” hasonlóan szórakoztató, ellenállhatatlanul zakatoló szám chug groove-val, ami a szikláról egy tüzes tömegsírba löki az embert. Az igazi meglepetések az album közepén tárulnak fel. A „Well of Entrails” című számban újra visszatérnek a doom iránti szeretetükhöz, de ez más, mint az a nyomasztó death-doom zúzás, amit az Autopsytól várunk. Ez klasszis, epikus doom a Candlemass és a Sorcerer stílusában. Bármennyire is csiszoltak és tiszteletreméltóan epikusak a riffek, amint Chris megjelenik, mindent kihánynak, és ezek a kecses leadek titáni Triptykon-stílusú hajlító doom leadekké változnak, amelyek szétzúzzák a koponyádat. Ez egy elég vad utazás. A címadó szám stoner doomként indul, mielőtt az egész egy sírba hullik és olyan furcsán laza módon kanyarodik ki, hogy ottól teljesen nyugtalanná válsz. Máshol a „Marrow Fiend” egy nagy adag korai Iron Maiden gitármunkát mutat, a „Toxic Death Fuk” pedig a Dead Kennedys lendületességét követi, ahogy dühösen morog az egész. Bár minden számban van valami szórakoztató, és szeretem a visszafogott kísérletezést, azonban ez az album összességében nem üt olyan keményen, mint a Morbidity Triumphant.
Ennek ellenére minőségben közel áll hozzá, és a hangok és tempók kibővített univerzuma változatosabb hallgatási élményt nyújt, ami talán nagyobb kitartást igényel. A 42 perces Ashes egy vödörnyi belsőség, a dalok rövidek és velőség. A produkció jó, még ha túl tiszta is és a gitárokra is ráférne egy kis erősítés. Az Ashes sokkal inkább, mint bármelyik legutóbbi Autopsy-kiadás, Coralles és Butler számára olyan, mintha egy játék lenne. A habzó szájú death metal kontextusában különböző stílusokat és hangulatokat felfedezve ámokfutnak, szólómunkájuk és dekoratív játékuk pedig lenyűgöző. A zenekar hangzása laza, és egyértelmű, hogy jól érezték magukat, amikor új dolgokat próbáltak ki. A „Bones to the Wolves” című számban felüti fejét a Slayer-imádat, a „Death is the Answer” című számban pedig Dark Angel-barát thrash-dühöt idéznek meg. Rengeteg doomot és stoner rock foszlányt dobnak bele, és végig jelen van a tradicionális metal is. Chris Reifert énje hitelesen hangzik. Zseniális az elborult éneklésben, és minden dalt még koponyabaszottabbá tesz. Az egész zenekar extra ihletettnek és fürgének hangzik, mintha most jöttek volna Báthory grófnő Wellness fürdőjéből.
Nagyszerű látni, hogy az Autopsy megtalálta ezt a késői karrierje csúcsát. Ők a death metal sátánjai, akik 30 évvel a klasszikus korszakuk után adják ki legjobb anyagaikat. Az Ashes, Organs, Blood and Crypts egy újabb nagyon jó tégla az őrület és a zene mauzóleumának falában. Remélem, addig ontják az ilyen anyagokat, amíg a holtak fel nem támadnak, hogy felfalják az élőket.
