Fémforgács
Emlékeim szerint a 2007-es Book of the Dead címadó dalával találkoztam először a melodikus heavy/power metalt játszó svéd Bloodbound-al, mely egyből magával ragadott, aztán jött szépen sorban az összes többi lemezük is, beleértve a debüt Nosferatu-t is. Érdekes a banda története, mert egy ideig úgy gondoltam, hogy elsődleges és legjobb énekesüknek Urban breed-et fogom tekinteni – ami így is volt, amíg nem jött be a képbe Patrik J. Selleby (eleinte még mint Patrik Johansson), aki 2010 óta látja el töretlenül és remekül a banda frontemberi posztját. Érdekes ez az énekesi poszt egyébként a bandában, mert Urban breed mindössze két lemezen énekel (a debüt Nosferatu – 2005 és a 2009-es Tabula Rasa), a már említett második Book of the Dead albumon az utolsó pillanatban kiválasztott német Michael Bormann látja el az énekesi teendőket. A negyedik, 2011-es Unholy Cross óta pedig Patrik J. Selleby az énekes és olyan jól beilleszkedett a csapatba, hogy nagyon örülök, hogy meg tudtak végre állapodni hosszú távra is. Az elmúlt 10 évben készítettem már velük interjút, amikben nagyon érdekes információkat mondtak el, mint például a fentebb említettek is; beszélgettem már velük backstage-ben, merch-standnál – nagyon közvetlen és kedves arcok.
A lemezeik eleinte még sötétebb hangulatú témákhoz kapcsolódtak, a dalok szövegei kevésbé voltak fantasy-alapúak, ám a 2011-es Unholy Cross-tól kezdődően egyre inkább a fantasy került előtérbe, ami a 2014-es Stormborn óta pedig egyértelműen az elsődleges forrása lett a dalszövegeknek, témáknak – amit én egyáltalán nem bánok. Találkozhatunk itt A Gyűrűk Ura, a Trónok harca ihlette dalokkal, két lemez is központba állítja a sárkányokat – ami a Trónok harca után abszolút nem meglepő, valamint különböző démonokkal történő harcokkal. Valamilyen szinten persze ezek a dalok egy koncepció vagy történet köré épültek korábban is – de nem teljesen, mivel például nem az egész Stormborn lemez íródott a Trónok harca történetei, történetszálai köré, ám most az idén július 7-én kiadott Tales from the North lemez dalai mind a viking korszakba repítenek vissza bennünket.
A zene olyan, amit már megszokhattunk a svédektől: karakteres, dallamos, itt-ott szimfonikus, minőségi heavy/power metalt hallhatunk ebben a 46 és fél percben és 11 dalban, ami most is az AFM Records jóvoltából jelent meg. Szerencsére nagyobb számban vannak jelen a gyorsabb tempójú tételek és a pörgősebb dalrészek a számokban, remek szólók tarkítják azokat és Patrik J. Selleby most is olykor olyan magasságokat produkál, hogy az elképesztő. Igaz, vannak olyan számok is, melyek – számomra legalábbis – valamelyest újat hoztak a bandához kapcsolódóan: mint például a második, Drink with the Gods, ami már szinte egy Brothers of Metal -, Korpiklaani-szerű dal. Fülbemászó refrénekben, kórusokban most sincs hiány, sőt, most több olyan részt is véltem felfedezni, aminél a teljes dalszövegeket, verzéket is többen éneklik együtt, szinte végig, a hatás kedvéért – nagyon tetszik. A számok többsége persze hamisítatlan Bloodbound-szerzemény, mint például a nyitó, címadó Tales from the North, a klipes Odin’s Prayer – aminek zenéje, zenei alapja, nem kicsit hajaz a Kamelot zseniális Forever dalának zenéjére –, ettől függetlenül egy remek dal, vagy éppen a The Raven’s Cry.
A korong második felében pedig szintén nem hagy alább a lendület: a Between the Enemy Lines már az első billentyűszólamnál megfogott (Fredrik Bergh játéka fantasztikus), olyan szinten dallamos, gyönyörű sláger ez, míg az ezt követő Land of Heroes sem marad el mellette szinte semmiben. Két bivalyerős nóta. De akár a következő, Sail Among the Dead-et is odavehetném az előző kettőhöz. Az utolsó, 1066 című dalt elsődlegesen én is a Hastingsi csatához kötöttem, de mikor olvastam egy interjúban, hogy a csata a vikingek/normannok utolsó Britannia ellen irányuló támadását énekli meg, utánaolvasva láttam, hogy ez elsődlegesen a kevesebb, mint egy hónappal a Hastingsi csata előtt történt Stamford Bridge-i csatához is köthető – meg nyilván előbbihez is –, mely az angol történetírás hagyománya szerint a Britanniát érő viking/normann támadások záró eseménye volt – a csatában elesett III. Harald norvég király, de utána Hastingsnál a normannok döntő vereséget mértek az angolszász seregekre és II. Harold angol király is elesett. Ennek megfelelően egy kellően fasza, lendületes, menetelős dallal fejeződik be az album.
A hangzás, keverés is tökéletes, nem tudok belekötni, mint ahogy a most is gyönyörű lemezborítóba (amiről a Nosferatu figura most sem maradhatott le természetesen) és szövegkönyvbe sem – Sallai Péter most is zseniális munkát végzett, csak dicséret illeti! Többször is láttam már élőben a bandát, ahogy fentebb már említettem, interjút is készítettem már velük és szinte mindig jó, pozitív élménnyel távoztam. Thobbe Englund (Civil War, Thobbe Englund, ex-Sabaton, ex-Raubtier, ex-Winterlong) gitáros már jó ideje kisegíti őket élőben, aki szintén profi a szakmájában. A Bloodbound most sem okozott csalódást, igaz, volt már jobb lemezük.
