Rockvilág.hu online rockmagazin
Tetszik vagy sem, hosszú évek óta megállíthatatlannak tűnő sebességgel robog a nosztalgiavonat, és míg néhány évvel ezelőtt leginkább a táncparketten várakozott a múltba révedni vágyó utazóközönség, mára a súlyosabb zenéknek teret adó klubok és fesztiválok küzdőtereire is gátlástalanul berobog egy-egy nagyobb szerelvény.
Tavasszal a Phil Anselmo és Rex Brown által újraindított Pantera duplázása kavarta fel a port a Barba Negrában, most pedig az első két Sepultura lemezt leporoló és egyben a nevezett zenekar egykori alapításáért felelős Cavalera testvérpár indult pusztító útjára egy sokunk számára szépemlékű dalcsokorral felfegyverkezve a zsúfolásig megtelt Dürer váróterme felé.
Ezen a ponton akár egy teljes könyvet is írhatnék arról, hogy milyen történések vezettek anno Max Cavalera (gitáros – énekes -frontember) és a Sepultura útjainak különválásához, a Max által életre hívott Soulfly felemelkedéséhez, a Derrick Green énekessel az élén nehézkesen induló ám annál sikeresebb Sepultura-folytatásához, majd a Cavalera testvérek egy évtizeddel későbbi, Cavalera Conspiracy néven emlegetett újra egymásra találásához, ám egyrészt ezt a könyvet Max már megírta “My bloody roots – A Sepulturától a Soulflyig és azon túl” címmel, másrészt feltételezem, hogy jelen sorok olvasói nagyrészt ismerik a sztorit. Úgyhogy koncentráljunk inkább erre a ritka szar időjárással megspékelt ám annál izgalmasabb csütörtök estére.
A család az család
A nem éppen sétálóbarát klíma és az est célközönségének a “megszokotthoz” képest magasabb átlagéletkora elég jól prognosztizálta, hogy itt bizony közelharc lesz a parkolóhelyekért, így határozottan indokolt volt kapunyitásra érkezni. Már ekkor szép számmal gyülekeztek a régisulis arcok a pultoknál, ám az estét felvezető phoenix-i groove brigád Incite fellépése még a teltház ellenére is viszonylag szellősnek mondható nézőtér előtt vette kezdetét.
Nem esett messze az alma a fájától, hisz a hat sorlemezzel büszkélkedő Incite élén nem más vezényel, mint Max fia, Richie Cavalera. Bár az Incite zenei forradalmával nem váltotta meg a világot, de ezt nagy valószínűséggel senki nem is várta el tőlük. Viszont soha jobb étvágycsinálót nem kívánhat az ember egy thrash legenda utórengésének fellépése előtt. Családi kötelék ide vagy oda, Max határozottan jól tette, hogy ezt a túlvezérelt “lurkót” és közel két évtizede aktív, régisulis zenekarát hozta magával erre a túrára.
Ritchie színpadi viselkedését tekintve kb. olyan mint egy Phil Anselmoval keresztezett Randy Blythe, aki a koncert alatt szinte megállás nélkül mássza a ládákat és ugrál, mint egy betépett kenguru, miközben teli torokból üvölt és szemmel láthatóan marhára élvezi ezt az egészet. Mindezt teszi határozottan barátságos megjelenésű és igencsak ütőképes zenekara kíséretében.
Röviden summázva a fellépésüket, szépen lehozták a bemelegítést, Richie hálás és közvetlen volt a közönséggel és még némi odafigyelő szociális érzékenységről is tanúbizonyságot tett azzal, hogy volt kedves emlékeztetni az egybegyűlteket, hogy ne felejtsenek el minden egyes nap füvet szívni.
Újra felvett klasszikusok élőben
Lehet erről megoszlanak a vélemények, ám szerény véleményem szerint határozottan jó, sőt valahol szükséges húzás is volt az első két Sepultura korong újrahúzása. Egyrészt hatalmas alapvetések szerepelnek ezeken a korongokon, másrészt az eredeti felvételek a legjobb indulattal sem szóltak jól. Ráadásul az új felvételeknél sikerült egy olyan masterelést összehozni, hogy kegyetlenül megszólaljon és valahogy mégis megmaradjon a 80-as évek végi hangzás hangulata. És hogy mindezt sikerült e élőben is hitelesen és hibátlanul lehozni? De még mennyire!
A három blokkra osztott program annak rendje és módja szerint az albumok megjelenési sorrendjében haladt, a setlisten a Bestial Devastation album +egy dallal a Sexta Feira-val kiegészítve teljes egészében felkerült, míg a Morbid Visions blokk a War és a Troops of Doom kivételével ment le, ám a utóbbi tétel végül felbukkant (egy fokozott tempójú Morbid Visions újrajátszással egyetemben) a ráadás blokkban egy igen illusztris hazai vendég, a leginkább a legendás Tormentor és a hírhedt Mayhem énekeseként ismert Csihar Attila társaságában előadva.
És hogy az első két kultikus lemezt követő hőskorszak se maradjon ki a szórásból, a ráadásban felbukkant egy Schizophrenia és Arise albumokról ollózott Inquisition Symphony / Escape to the Void / Dead Embryonic Cells medley és a Chaos A.D. lemezről megvillantott sláger páros Refuse/Resist / Territory
De hogy mindez mennyire volt izzadságszagú? Számomra is meglepő, de egyáltalán nem. Max és Igor akármennyire is nem mai gyerekek olyan magabiztos rutinnal és pofátlan lendülettel hozták le a múltidéző szertartást, hogy a pofám leszakadt és ezzel egészen biztos, hogy nem voltam egyedül. Az est egyetlen hátránya a tömegből adódóan igencsak beszűkült mozgástér, de ami a színpadon történt azt a legszörszálhasogatóbb énemet előcsalogatva sem tudnám negatív kritikával illetni. A bennem oly régóta szunnyadó, tizenhat éves Sepulturás gyermeki én megkapta mindazt amiért abban a rohadás időben útnakindult és telibe leszarta, hogy mindez a nosztalgia biznisz terméke e vagy sem.
Köszönöm ezt az estét!
Fotók: Pásztor Csaba ‘Kieron’
További képek IDE KATTINTVA
