rattlead.hu
John Baizley azt nyilatkozta, csapatával nem szeretnék újra és újra ugyanazt a lemezt elkészíteni, igyekeznek folyamatosan megújulni. Az ilyen változások nagyrészt tudatosak, időnként azonban a „körülmények” is a zenészek kezére játszanak. Peter Adams távozását követően, 2017-ben egy hölgy, Gina Gleason lett a csapat szólógitárosa. Valószínűleg a zenekarvezető ötlete volt, hogy Gina akár énekelhetne is (hiszen egyik korábbi csapatában, a Seed of Serpentben is ő volt a hangember) – akár szólóban, akár vele duettben. És így is történt: a Baroness előző albumán, a 2019-es Gold & Grey-en nemcsak új gitárost, hanem új énekest is avathatott a banda.
Szinte a kezdetek óta követem a zenekar pályafutását, két kedvenc albumom tőlük a Blue Record, illetve a Purple, és be kell vallanom, Gina hangja nem lett a kedvencem, nem tartottam, és ma sem tartom jó lépésnek ezt az énekesi szerepmegosztást, pláne, hogy ezzel a csapat muzsikája is sokat szelídült, lassult, érzelmesebbé, melankolikusabbá, merengőbbé vált. Én máig a mély, smirglis hangzást, a lendületet szeretem tőlük, és ezekből az utolsó két lemezen meglehetősen keveset hallok.
A rövidebb, akusztikus tételekben (Embers, The Dirge) egyértelműen ezek a duettek dominálnak, de ugyanilyen lírai a Magnolia eleje és vége, az albumot záró Bloom-ban pedig egyértelműen Gleason hangja a főszereplő, Baizley csak a diszkrét második szólamot, a hátteret adja hozzá. A többi dalban pedig John mintha azt mondaná: ha van kedved, énekelj velem. Ginának pedig van kedve, így tulajdonképpen azokból a dalokból van kevesebb, amelyekben csak a szakállas frontember hangját halljuk. Márpedig Gina hangterjedelme eléggé behatárolt, ráadásul erőtlenül, fátyolosan énekel; nekem leginkább még az jön be, amikor mindezt mélyebb regiszterben teszi. Ami vokális téren újdonság, hogy a Beneath the Rose és a Choir nagy részében Baizley nem énekel, hanem elbeszéli a szöveget. Izgalmas kísérlet, de ezt vagy a The Dirge vintage megszólalását hallva szerintem csak a legvadabb rajongói ismernek rá a zenekarra.
Baizley-ék végre felhagytak a „színezéssel”, előző lemezeiken a szivárvány szinte minden összetevőjét felhasználták, így most egy kő-egyszerű címet választottak az albumnak. Az ezen hallható, klasszikusnak mondható Baroness-nóták hangzása és a hangulata többé-kevésbé ugyanaz, mint korábban; talán a sound lett egy hajszálnyival szellősebb, a számok pedig dallamosabbak. A muzsika helyenként már-már alterosra puhul fel, vagy U2-san csilingel. Így összességében, ahogy ezt máshol is olvastam, a Stone sokkal inkább rokona a Yellow & Green albumnak, mint fentebb említett kedvenceimnek, amelyek szerintem a csapat legjobbjai.
Gina gitárjátékára leginkább a Last Word szólójában kapom fel a fejem, ugyanebben a szerzeményben a basszusgitáros Nick Josttól és a dobos Sebastian Thomsontól is tetszetős, helyenként virtuóz megoldásokat hallunk. Izgalmas riffet pakoltak a Beneath the Rose és a Choir elejére; ez és a fentebb említett recitálás miatt e két dalt akár ikernótáknak is nevezhetjük, ráadásul közvetlenül egymás után hangzanak el – mintha variációk lennének ugyanarra a koncepcióra.
A Stone minden tekintetben művészi alkotás: nekem egy kicsit sok rajta a lírázás, kedvenc nótáim sincsenek az albumról, de néhány dalban azért találtam nekem tetsző, élvezetes momentumokat. Úgy érzem, Baizley-ék a műsor első felében nagyjából minden puskaporukat ellövik, bár akik pozitív fordulatként értékelik a belassulást-ellágyulást, azok az utolsó három-négy nótában is örömüket lelhetik. A Baroness nem lesz már akkora kedvencem, mint volt a 2010-es évek első felében. Most azt mondom, ezt az anyagot valószínűleg sűrűbben hallgatom majd, mint elődjét, a Gina-debüt Gold & Grey-t, ám minthogy azt ma már egyáltalán nem veszem elő, lehet, hogy erre a „duettlemezre” is hasonló sors vár. A magam részéről annak örülnék, ha a jövőben az itt hallható szerzemények közül a Last Word és az Anodyne vonala lenne az irányadó, ám a csapat zenei evolúciója – az utóbbi időben hallottak alapján – valószínűleg más ívet fog leírni…
