rattlead.hu
Miért…
Most minden félreértést el szeretnék oszlatni, mielőtt bárki (vagy leginkább Béci!) a torkomnak ugrana, hogy mit képzelek, miért írok ilyen negatív kritikát! Ezen én is elgondolkoztam, hiszen mikor az egyik régi kedvenc együttesemről van szó, az Avenged Sevenfold-ról (vagy röviden A7X), akkor picikét allergiás kezdek lenni bizonyos dolgokra. Az egyik ilyen az énekes, M. Shadows kijelentése egy interjúban, hogy ezt a lemezt sokan utálni fogják… Kérdem én: miért? Miért kell ilyen kijelentést tenni??? Újabb kérdés: miért kell olyan lemezt írni alapjáraton, ami nagyon megosztó lesz, vagy egyenesen mindenki rühellni fogja??? Vagy a másik, amit a basszusgitárosuk, Johnny Christ mondott szintúgy egy interjúban, hogy a banda nem tervez több lemezt. Akkor ezt meg mi a búbánatért csináltátok meg??? Pénz? Nyilván, ha egy olyan bandáról van szó, mint ők, de a másik válasz sokkal egyszerűbb és logikusabb, mint hogy egy metálrajongó vagy underground zenész megértse, ez pedig a figyelemfelkeltés és a reakció kiváltása a különböző közösségi platformokon. Egyben pedig egy jelzés a rajongóknak, hogy „HÉ!!! MÉG LÉTEZÜNK!!!” Nem mondom azt, hogy ez nem egy jó marketing stratégia, mert van, amikor beválik, csak azért nem ártana azt is számításba venni, hogy azért kéne a lemezre egy-két ütős nóta is!
Rég volt már, mikor az eredeti és egyben klasszikus felállású Avenged Sevenfold (M. Shadows – ének, The Rev – dobok, Zacky Vengeance – Gitár, Synyster Gates – Gitár, Johnny Christ – basszusgitár) 2001-ben kiadta a debütáló lemezüket, a Sounding Of The Seven Trumpet-et és már szintúgy rég volt mikor a dobosuk, The Rev elhunyt mérgezésben 2009 december 28.-án. Én azóta úgy érzékelem, a banda nem találja a régi önmagát. A Waking The Fallen, a City of Evil, a banda nevét viselő 3. lemez mára igazi klasszikusoknak számítanak és a 2010-es Nighmare is igazi etalonnak minősül, amin az igazi dobzseni, Mike Portnoy dobolt. Aztán jött a Hail to The King… Igen… Nos, fogalmazzunk úgy, hogy arra a lemezre is megkapta a maga savát az együttes, leginkább azért, mert rohadtul sok G&R, AC/DC és Metallica nyúlás volt benne és kicsit se érezték magukat megszégyenülve! Ezek után jött a Waking The Fallen újrakiadása, aminek látni és érteni lehetett a marketing fogását, másrészről viszont nettó fölösleges volt, viszont helyette „jobb” hangzású lett a lemez. Utána jött egy játékhoz készült cucc (igen… jól olvastátok.), aminek Hail to The King Deathbat volt a neve és dettó ugyanúgy nem érdekelt igazán senkit. Utána jött 2016-ban a The Stage nevű lemez, aminek az volt az igazán érdekes sztorija, hogy a megjelenés előtti napon jelentette be a banda, hogy „Amúgy holnap jelenik meg az új lemezünk. Érdekel valakit? ” Erre pedig az egész közösségi média nézett, mint John Travolta az ikonikus Ponyvaregény című film jelenetében, hogy mégis MIVAN???
Egy szó, mint száz, az Avenged Sevenfold marketing húzásai nagyon sokszor nem éppen a legkifizetődőbbek. Amikor beharangozták az új lemezt, én úgy éreztem, adok neki egy esélyt és végig hallgatom, hiába egy óránál is hosszabb, mint általában minden prog metal lemez. Tehát vannak együttesek, akik mellett nem tudok csakúgy elmenni és ne hallgassak bele a lemezeikbe (ez ugyanígy igaz nálam a Soulfly vagy a Slipknot lemezeknél is). Az első hallgatásnál ismét előtört belőlem a régi rajongói szellem, ezzel a kezdő mondattal: ezek már megint mi a francot művelnek??? Mi ez??? A végig hallgatás után mondtam, hogy egy időre félrerakom, mert így is eléggé stresszes napom volt és ez csak olaj volt a tűzre. Pár héttel és persze Béci kolléga pozitiv véleményének hatására ismét elővettem, hogy picit alaposabban is meghallgassam, mert mint tudjuk: az ismétlés a tudás anyja és lehet, én néztem rossz szemszögből a dolgokat. Az eddig tutibiztos, hogy az együttes nagy odafigyeléssel készítette a lemezt, ehhez kétség sem fér hozzá. Még a Game Over is eléggé meggyőző volt az elején és M. Shadows is hozza a jó énekesi formáját és a gitárosok is remekül pakolják oda a riffeket. Brook Wackermann a jelenlegi dobosuk is igen feszesen tolja a dobokat, úgyhogy ezzel a dallal különösebb gondom nem lenne, de aztán jön a belassulás, ami nem kicsit emlékeztet engem a Queen együttes prog rock vonalára, de itt azért, ha jobban belegondolok, az együttes most éli ki jobban eme érzésvilágát.
Mindegyik dalban megvan a potenciál, csak sokszor néha úgy érzem, mintha egy nyavalyás musical lemezt hallgatnék, vagy mintha egy 1920-as 30-as évekbeli lunge zenével ötvözött Heavy metal album lenne megspékelve prog elemekkel. Ami kezd egyre jobban beérni nálam, az a Mattel című szám (bár itt M. Shadows-nak ezt a fajta énekét kár erőltetni, vagy inkább fejlesztenie/csiszolnia kéne) És a We Love You, aminek van egy kisebb későbbi Voivod-os beütése, amiben már van némi harapós rész is, de ez sem elégíti ki a vágyaimat, hogy valami gazán jó dalnak tudjam mondani. Az Easier, bár az elejét én már dobtam volna ki a kukába, mint annak a rendje, lényegében egy rendesen összerakott nóta. A G egy picivel még érdekesebb és kacifántosabb, mert vendégénekesnő is szerepel benne és mintha 3-4 különböző műfaj került bele az ötvözésbe. És én még azt hittem a Twelve Foot Ninja az, akiknek perverziója 4-5 stílust belegyömöszölni egy nótába… Fura de lényegében van fantázia benne, ha az ember elég részletesen figyeli a benne rejlő részleteket. Igaz, hogy nem erre a dalra fogok keresztrejtvényt fejteni, vagy meditálni, de egynek elmegy. Na, a (D)eath volt az a nóta, ahol végképp eltört nálam a mécses több részre és nem értettem, hogy mikor mentünk át az 1920 évek szesztilalom lazuló jazzes időszakába! És pláne, hogy ennyire lelazulva! Ilyet szerintem az arisztokrata osztály felső tagjai hallgattak, mikor lementek egy pincébe és tele pumpálták magukat ópiummal, hogy megszabaduljanak a stresszes napoktól és hogy szórják fölöslegesen a pénzt! A többi dalról már inkább nem is merek különösebben szót ejteni, mert hol értetlenül állok továbbra is és feljönnek a MIÉRT-ek, vagy egyszerűen csak úgy azonosítom be a dolgot, hogy jól felépülő prog rock dalok, de mit keress ez egy Avenged Sevenfold lemezen???
Értetlenül állok továbbra is a lemez előtt és a maga 53 percével (én több mint egy órának hittem, mert olyan lassúnak éreztem, bocsi), szabályosan kiverte nálam a biztosítékot. Azt mindenesetre el kell ismernem, hogy a srácok továbbra is remek dalszerzők és értik a dolgukat. M. Shadowst egy igazán karakteres és összetéveszthetetlen énekesnek gondolom, de a Brit prog rock/lunge zene irányváltás kicsit megfűszerezve a saját régebbi felükkel, még ha csak haloványan is hallható, elég érdekes. Ehhez képest már nekem a Hail To The King egy pár fokot előrébb lépett a ranglétrán, bár így is bennem van ott is az ejnye-bejnye, amiért ilyen meredek koppintásokat csináltak, de a Life Is But a Dream… lemezhez képest már elviselhetőbb és inkább azt hallgatnám edzés vagy meló közben. De, akinek természetesen éli és szereti a brit progrock vagy ilyen Edit Piaf-jellegű lounge zenéket, az biztosan talál bennük egy-két olyan dalt, ami megragadja az ő ízlésvilágát. Én személy szerint maradok a régi kiadványaiknál, azok nem okoznak nekem csalódást és továbbra is kedvenceim közt tartom őket.
