rattlead.hu
Ezt a koncertet ennél jobb időpontban nem is lehetett volna megrendezni. Végre elmúltak a döglesztő melegek (reméljük, ez így is marad), és a mi szempontunkból tökéletesen megfelelő hétfőre tevése a hagyományos Rattle-bulinkat sem keresztezte. Nem tagadom, ugyan még éreztem Óbarok „utóhatását”, meg sem fordult a fejemben, hogy kihagyjam ezt a bulit, több okból is.
Hiába jártam be ójrópa szinte minden black-fesztiválját, ez a két banda valahogy kimaradt az életemből.
Kíváncsi voltam, vajon az új nóták mennyire életképesek a színpadon, főleg annak tükrében, hogy mind a Seth legutóbbi albuma, a La Morsure du Christ, mind pedig az idei …and Oceans cucc, az As in Gardens, So in Tombs nagyon pozitív kritikát kapott (itt és itt) tőlem.
És nem mellékesen arra is választ akartam, vajon mennyire müxik egy ilyen „minifesztivál” a kisteremben. Szerencsére a páromon kívül Coly is tiszteletét tette a bulin, így megmentett attól a feladattól, hogy az Attic-ról is írjak valamit. 
Hát nézzük!
Cuttered Flesh
Itt egyből kezdeném azzal, hogy halvány lila ****** sem volt arról, hogy ezt a bandát eszik-e vagy isszák, még azon is elmélkedtem az asszonnyal, hogy kihagyjuk, és sörözünk alatta, de győzött a kíváncsiság, így az első akkordok hallatán csak becaplattunk a terembe, ahol rögtön nevettünk egy jót. Igen, kisterem, ráadásul még hangulati paravánokat is tettek maguk köré, ami önmagában nem is lenne gond, de a banda négy tagja kisebb barbár hordának tűnt, így mondhatni, maximálisan kitöltötték a számukra fenntartott helyet. Nem vártunk nagy csodát, ehhez képest egy nagyon faxentos előbulit rittyentettek annak a kb. 10-15 embernek, akik szintén látni akarták őket. Rendesen odatették magukat a cseh srácok, és ugyan elmondásuk szerint brutál death metalt nyomnak, teljesen élvezetes, dallamos nótákkal jöttek. Az énekes simán végig headbangelte a nekik jutott fél órát, és a többiek is jól követhetőek és kivehetőek voltak. Soha rosszabb felvezetést!
…and Oceans
Elismerem, elsősorban miattuk jöttem, és mint mindig, amikor hasonló jellegű koncertre megyek, most is naivan rácsodálkoztam, mily kevesen jöttek e szerintem igencsak kiváló muzsikát nyomó bandára. A lassacskán 30 éves zenekar ugyan sokat változott, átalakult, visszaalakult az évek során, hogy még a Wikipédia sem tudta követni (megnéztem, tényleg nem), mindig is az underground metal színtér minőségi alakja volt, de ez nem változtat a tényen, miszerint e világ apró szeletkéjét birtokolta mindig is. Zenei világa ugyan átmenet az emészthetőbb black muzsika felé, a többségnek mégis túl elvont és bonyolultnak tűnik, így ugyan azért szépen megtelt a kisterem, kb. feleannyian voltak, mint az esti Seth-en. Amit bánhatnak is, akik lemaradtak. Egy tökéletes, magával ragadó koncertet kaptunk, a helyhez képest szinte kiváló hangzással, és egy elszállt frontemberrel.
Timo Kontio tökéletesen döntött, amikor a korábban a Finntrollban, illetve az eleddig a Magenta Harvestben éneklő Mathias Lillmånst behozta az …and Oceans-be is. Az az át- és beleélés, ami mindig is jellemezte, itt is olyan varázslatos hangulatot teremtett az alatt az egy óra alatt, amit igazán el sem lehet mondani. Minden egyes dalhoz volt valami performansza, képi eleme, és bár nem nagyon kommunikált a közönséggel (kb. semennyit), mégis velük lüktetett, hullámzott.
A nyitó The Collector and His Construct már az elején akkorát ütött, mint a ház, de a szintén új albumos Within Fire and Crystal vagy a Cloud Heads is színpadra termett, így e téren senkinek nem lehetett hiányérzete. Az időszűke eléggé behatárolta a setlistet, de azért csipegettek a klasszikusokból is, így lejátszották még a The Dissolution of Mind and Mattert, a Trollfant és az Aquarium of Childrent is, meg két nótát az A.M.G.O.D. albumról.
Egyszerű, de nagyszerű koncert volt, nagyjából azt kaptam, amit vártam, illetve szerettem volna, örülök, hogy nem hagytam ki.
Reaper
Attic
Most először jártam az „új” Dürer Kertben, meg is lepődtem, hogy milyen kicsi a kisterem. Ehhez képest a co-headliner Attic koncertjén sem volt teltház, ami Reaper szerint körülbelül 120 nézőt jelentett volna. Számomra úgy tűnik, a német zenekar nem túl ismert nálunk, ami némileg érthetetlen, hiszen már két albumuk is napvilágot látott, és remek muzsikát játszanak. Ugyan Meister Cagliostro hangja és arcfestése, plusz a csapat színpadi kellékei is erősen a Mercyful Fate, illetve King Diamond világát idézik, mégsem érzem azt, hogy az Attic szimpla MF-klón lenne – zenéjük a dánokéhoz képest jóval több black-es és speed-es elemet tartalmaz.
Kifejezetten miattuk mentem erre az eseményre, így az …And Oceans koncertjének is csupán az utolsó perceit láttam-hallottam, és mire a Seth a húrok közé csapott, már úton voltam hazafelé. A teremben – stílusosan – tömjénfüst fogadott bennünket, a dobcucc két oldalán embernyi kandeláberek, egy kis asztalkán kecskekoponya, a feketével keretezett szemű muzsikusok pedig szinte végig olyan sűrű szárazjég-ködbe burkolóztak, hogy még az első sorokból sem igen lehetett éles képet lőni róluk.
A hangulatra nem lehetett panasz: a produkció már az első számok alatt magával ragadta a közönséget, amely minden nóta végén hangos ovációval, „Attic! Attic!” kórussal jutalmazta az előadókat. Annál több kritikával kell illetnem a hangzást, ugyanis pont az a jellegzetes énekhang veszett el a zajmasszában, ami a csapat zenéjének meghatározó eleme. A gitárok alapvetően rendben voltak, a ritmusszekció viszont szintén szürke szamarat játszott a ködben. Egyszer szívesen meghallgatnám őket tiszta hangzással is…
Tíz számot játszottak élőben, három orgonás intró pedig felvételről szólt. Négy-négy nótát válogattak be az első, illetve a második lemezről; nagy örömömre mindkét albumról elhangzottak a kedvenceim, a The Headless Horseman és az A Serpent in the Pulpit is. A készülő harmadik lemezről is műsorra tűztek két szerzeményt, a Hailstorm and Tempestet és a Synodus Horrendát, és amennyire ezek alapján, ilyen sound mellett meg lehetett állapítani, az új anyag sem lesz rosszabb, mint az eddigiek.
A buli után sikerült szót váltanom Max Werner gitárossal, aki elmondta, hogy a készülő album a keverés fázisában jár, ami alapján szerintem jövő év eleji megjelenésre számíthatunk. És mivel a frontemberrel is elkészíthettem kissé szürreál-impresszionista hangulatú közös fotómat, maximálisan elégedetten távoztam erről a számomra kifejezetten rövidre sikerült eseményről.
Az elhangzott dalok:
Iudicium Dei (felvételről)
Sanctimonious
Satan’s Bride
A Serpent in the Pulpit
Hailstorm and Tempest
A Quest For Blood (felvételről)
The Hound of Heaven
Dark Hosanna
The Invocation
Synodus Horrenda
The Hidden Grave (felvételről)
Funeral in the Woods
The Headless Horseman
Coly
Seth
Az est egyértelműen nagyon várt eseménye az Alsvid (dobok) és Heimoth (gitárok) fémjelezte Seth koncertje volt, akik szintén a pandémia nagy vesztesei lettek, hiszen a Notre Dame leégése ihlette albumuk, a La Morsure du Christ turnéja nagyjából ment is a lecsóba, még szerencse, hogy idén azért sikerült elindulniuk, és itt is tiszteletüket tették.
Black banda létükre egész helyre kis oltár-díszlettel jöttek, a 2016-ban érkezett Saint Vincent énekes súlyos egyházi öltözékben, kámzsával a fején, csuklóján hatalmas rózsafüzérlánccal, kezében néhol koponyával nyomta végig lendületesen és elsöprően a fő esti perceket. A szinte percenként változó fények és árnyékok misztikus hangulatot kölcsönöztek a háttérben álló gyertyatartóknak és a banda állványos logóinak. Volt hangulata, na!
Mivel a zenekar is hullámzó állapotokban leledzett, mint az …and Oceans (bár ők nem átalakultak jó 10 évre, hanem megszűntek), így a repertoár két albumra szűkült: az újra és az 1998-as, valóban kiváló Les blessures de l’âme három számára. A friss cucc nyitó dala hasonló sikert ért el, mint a lélektárs zenekaré, de nagyon tetszett így élőben is a Les Océans du Vide, a záró Le triomphe de Lucifer meg maga a hidegrázós nóta – ördögien jó volt. Aki ismeri, annak mondanom sem kell, milyen katartikus lehetett a ’98-as album olyan klasszikusait hallani, mint a Hymne au vampire, acte I-et, vagy a La Quintessence du Malt.
Egyszóval kiváló esténk volt, hála a négy lelkes zenekarnak és az Insane Hellride Entertainmentnek, akiknek ez volt az első nightliner-es estéjük! Srácok, minden elismerésem! Amit ebből a helyből, négy ilyen bandával zökkenőmentesen ki lehetett hozni, az sikerült is. Remélem, lesz még hasonló underground bulitok!
Reaper
