Fémforgács
Általános légköri nyomás mellett az élet alapfeltételének számító vízmolekulák 0 °C-on rendezetlen kristályokba tömörülnek, majd egymáshoz kapcsolódnak. Ez a jelenség a fagyás, a végeredménye pedig a többféle formában is megjelenő jég. Kialakulása jellemzően a világ minden pontján hasonlóan zajlik, kivéve az amerikai Walfordban tevékenykedő két zenész, Bleak (Aurora Borealis, Gothic Outcasts, Lestregus Nosferatus) és IceSickKill (Astrophyte, Monstrosity, Rumpelstilskin Grinder, Azure Emote, Hypoxia stb…) tekervényes idegszálait, melyek úgy néz ki, 20 évente random módon is képesek megfagyni és fogcsikorgató, csontropogtató hideg muzsikaként manifesztálódni.
Az első ilyen megnyilvánulásuk a megalakulásuk évében született, a zenekar nevét viselő demó volt, amit egy évre rá dagasztottak teljes albummá Apocalyptic End In White címmel. Maga az album, ahogy szerintem a mostani is, igen megosztónak mondható, mert első körben nagyszerű, de áthallásoktól nem mentes. A zenekarral azonban nemcsak az általuk játszott zene szabadult meg a hibernációtól, hanem az a tagságra jellemző bizonytalanság is, aminek köszönhetően ezt a 20 évet masszívan megdermedve töltötték. A két ötletgazda ugyanis adott, ám rajtuk kívül mindig akadt egy dobos és egy basszer, akikkel közösen rögzítették a kiadványokat. Jellemzően a promós képeken, a borítón is négyen szerepelnek, miközben az archívum például csak Bleak munkájaként tartja számon ezt a lemezt… Akárhogy is vannak egymással, az bizonyos, hogy az Ancient Glacial Resurgence süvítő szeleiben a rejtélyes nevű Bliss’Erred és Mammoth is közreműködhetett, akik feltételezhetően a Hate Eternal és Vile zenekarok háza tájáról nyújtottak segítséget.
Mindez persze teljesen lényegtelen, mert az album elkészült, az Imperial Crystalline Entombment (I.C.E.) pedig szó szerint ott folytatja, ahol sok esztendővel ezelőtt abbahagyta. Mintha a kiadvány készítői egy sarkköri expedíció során beléptek volna a végtelen hóviharokon keresztül egy ismeretlen, fehéren ragyogó dimenzióba, melyből csak most tudtak kiszabadulni. Persze nem jöttek egyedül, magukkal hoztak minden ott lakozó, jégszilánkokat köpő démoni lényt, hogy azok a káoszba, a pusztulásba sodorják jelen világunkat. Mindez egy az egyben átjön a zenén, ami black metalként van meghirdetve, de ha pontosan akarjuk lerajzolni egy hang meghallgatása nélkül, akkor nem hagyhatjuk ki a melodikus black/death jelzőt sem, olyan bandákra utalva, mint például a Dissection, de a legmarkánsabb összehasonlítási alapot a korai Immortallal kereshetjük meg.
Így már könnyen bevillanhat a kép egy zabolátlan, fékezhetetlen riff áradattal nekünk rontó entitásról, melynek legfontosabb tényezője nem a mélységekbe taszító atmoszféra megteremtése, hanem a szórakoztatással egybekötött örömzenélés. Minden téma, minden hangszeres megnyilvánulás azonnal hat, ugyanakkor az agressziónak és a tempónak köszönhetően nehezen tudja magával ragadni a lelkünket , főleg egy közel háromnegyed órás játékidővel karöltve. A kezdeti lelkesedést fokozatosan el is veszítjük hallgatás közben, de mindig kapunk egy-két olyan irgalmatlan fagyos reszelést, ami képes újra a megfelelő páyára állítani a lemezhez való kapcsolatunkat. Az albumot nyitó Into A Frigid Bleak Infinity, Eternal Subzero Torment minden bizonnyal sok ember szívébe vési bele azt a bizonyos szilánkot, de menet közben is el vannak csepegtetve olyan kiugró szerzemények, mint az Of Blizzards And Banshees, a Savage Blizzard Stabbings, vagy a kiadvány végére pakolt Born To Freeze. Ezek legjellemzőbb közös vonása, hogy tekernek, mint az őrült, a bandának pedig semmi sem megy jobban.
Az elcsépelt receptúra ellenére biztos vagyok benne, hogy a visszatérő lemez sikerre lesz kárhoztatva, mivel a minőségi szórakozásra is bőséggel akad igény, ami teljesen rendben is van. Aki nem a lelke mélyében akarja érezni a szorongató ridegséget, csupán egy frissítő sétát tartana a túlvilágot megidéző hóviharban, annak ez egy tökéletes választás.
