Hard Rock Magazin
A hype nem tévedés. A pusztítás pedig várható volt, de az estén volt még egy kiemelkedő szereplő. Nyár közepén, a kánikulában nem mindenki Budapesten tölti az idejét. Igazuk is van, ellenben ezen a fullasztó napon érdemes volt a városban maradni ezért a koncertért. Még el sem kezdtem az írást, de már tudtam, ez egy Sleep Token-beszámoló lesz, annak ellenére, hogy úgy kerültem a bulira, mint távoli szemlélője a bandának. Ha szólnak, hogy fotós kell, nincs kérdés, menni kell, főleg, ha a szerkesztő hozzáteszi, „ide érdemes jönnöd, meglátod…” Utazások és számtalan párhuzamos tevékenység mellett a koncert előtti estén rápillantottam a netre, mire is számíthatok a Parkban, és ez elég volt, hogy igyekezzek, nehogy lemaradjak akár egy percről is.
Felvezetésként kaptunk egy kis Heriot-adagot. Egyszerre volt abszurd, meglepő, sztenderd és emészthető. A kapott szűk félóra nem tette lehetővé számukra, hogy kibontakozzanak, igaz, figyelembe véve eddig megjelent zenéiket, nem sok számot hagytak ki a repertoárból. Mély nyomot nem hagytak lelkemben, de Debbie Gough gitáros hölgyet nem feledem egy darabig.
Ennek az esetének nem volt mélypontja, érthetetlen része viszont igen, és ez hozzá köthető. Csajos dühe, majd kicsit zavaros kommunikációja, mellyel elérte, hogy megnyíljon a gyülekező közönség, és ugyan nem értettük pontosan, hogy mit szeretne, gondolom, circle pit volt a felszólítás, de mire lassan beindult a fiatalság, befejeződött a műsor, aminek eredménye: értetlen arcok a közönségben, csalódott zenészek a színpadon. Az örömlányos – pingvinezős vicc jutott eszembe erről a koncertbefejezésről.
A késő délután az az időpont, amikor a lemenő nap telibe tolja a Park színpadát. Ez azt eredményezi, hogy a zenészek és a fotósok egy új nehézséggel kell megküzdjenek, ez pedig a legnagyobb létező természetes fejgép. Ebben a természetes színpadi világításban sétált fel a színpadra az este – érzésem szerint – leginkább várt zenekara, a Sleep Token. Feketére festve, fekete kapucnis „ruhában”, maszkban mindenki. Nincs is jobb viselet ennél ilyenkor! A közönség várakozása kicsit engem is meglepett. Rengeteg ismerős, zenész, zeneiparban dolgozó arc tette tiszteletét. Nem volt kérdés, melyik bandáért jöttek.
Az előadásuk első másodpercétől megfogtak. Nemcsak engem, de a közönség elöl álló tömegét is. Több hét telt el, így én is elmélyedtem az eddig megjelent albumaikban, így bátran írom, hogy igen, végre ismét egy színpadra termett zenekar, a rock/metál szerteágazó zenei ágain új hajtásként megjelenő zenével, mely magában hordozza az R&B hangzásvilágát és a súlyos, hörgős metált, erős groove-os beütéssel, friss hangzással, gazdagon hangszerelve, elektronikus hangképekkel megspékelve. Dallam hátán dallam, melyre egy számon belül érkezik az igazi durvulás úgy, hogy nem eredményez erőltetett érzést egyik album egyetlen számában sem.
Mellé egy nagyon kellemes, sokrétű énekhangszín (Vessel), melyet időnkén elnyomnak a durva gitárriffek (IV) és a megtolt basszustémák (III). Dobosuk (II) játéka egyszerre kifinomult és húzós. Örömteli volt hallani, hogyan kezeli zenésztársaival a váltásokat a melankolikus, elszállós részek és a súlyos zúzós tételek között.
Nálam jelenleg legtöbbet a ’Take Me Back To Eden’ című idei albumuk forog, de ezt csak pillanatnyi állapotnak gondolom, mivel mindegyik lemez erősre sikerült. Az este gerincét az utolsó kettő adta az eddig megjelent háromból.
Maszkok, testfestés, egyencsuha sem fedhette el a zenészek kiemelkedő hangszeres tudását. Vessel időnként a színpad közepén árválkodó szintetizátort is megszólaltatta, persze csak ha már befejezte különleges tánckoreográfiáját.
Külön pozitívum a háttérénekesek színpadi jelenléte. Szerepük nem hangsúlyos, de szükséges. Az előadás egy komplett színházi estre, egy „sötét szeánszra” emlékeztet, melyhez kifejezetten hiányzott a színpadi fénytechnika, mely tovább emelte volna az előadás színvonalát. Biztos vagyok benne (na jó, inkább azt kellene írnom, bízom benne), hogy látjuk még őket. Akkor remélhetőleg nem nappali fényben játszanak, és legalább olyan fénytechnikával jönnek hozzánk vissza, mint amit a legnagyobb videómegosztón láttam.
Műsoruk végeztével – melynek során a verbális kommunikációjuk a nézőkkel pontosan nulla volt – széles mosollyal nyugtáztuk az ismerősökkel, hogy ezután bármi jöhet, érdemes volt eljönni, akár csak a Sleep Token műsoráért is. Még nem tudtuk, hogy az este csak most kezdődik…
Már a Sleep Token alatt is érezhető volt a közönség rendkívüli energiája, nem kellett könyörögni senkinek a pogózásért, a circle pitért, jött az a maga természetességével. Időnként számomra érthetetlen dallamoknál is olyan vehemenciával indult meg a tánc odalent, amire felhúztam a szemöldököm és lekerült a gép a szemem elől.
Chokehold / The Offering / Like That / Granite / Vore / Mine / Hypnosis / The Love You Want / Alkaline / The Summoning / Rain / Higher
Az Architects már sötétben tudott kezdeni, így végre szerepet kapott az óriáskivetítő és a felszerelt lámpák garmadája. Kiváló színpadtechnika, rutinos színpadi teljesítmény és egy brutális energiabomba, ez volt, amit kaptunk. A feltüzelt nézők már az első dal első taktusától tomboltak. Úgy tűnik, idén több ilyen buli is jutott nekem, de itt aztán végképp kézzel fogható volt a közönségből áradó energia.
Sam Carter kiváló frontember, élvezetes énekhanggal megáldva. Emberi mivoltát az este alatt többször bizonyította. Nem volt rest megállítani a koncertet egy közönségből érkező segítségkérés kapcsán. Ritkán láttam ahhoz hasonlót, hogy egy ekkora produkciót megállít egy zenész a közönségben felmerült probléma miatt. Először azt hitte, hogy valaki megsérült. Amikor kiderült, hogy telefonlopás történt, ráadásul nemcsak egy embernél, nem spórolt a becsmérléssel azok kapcsán, akik ilyet tesznek. Mint mondta, a telefon napjainkban a legszemélyesebb dolog, számos fotót, jegyzetet tartalmaz, ami felbecsülhetetlen érték, de csak a tulajdonos számára. Óriási suttyóság ezt elvenni bárkitől pénz reményében. Egyetértek.
A színpadkép nem hagyott kívánnivalót. A dobok egy olyan emelvényen, hogy Dan Searle alapító dobos játéka végig jól látható legyen. Ráadásul ezen az emelvényen állt Alex Dean basszusgitáros és a billentyűs hangszeren és gitáron is játszó Ryan Burnett is.
Az emelvény előtt a két gitáros, Adam Christianson és Martyn Evans uralta a deszkákat Sammel kiegészítve. Kifejezetten tetszett, hogy ők is gyakran fel-felmentek a zenésztársak mellé az emelvényre, egyáltalán nem volt statikus az előadás. Mögöttük az óriáskivetítőkön látványos vizualizációk fokozták a látványt, de a főszerep maradt a zúzdáé. Jó volt hallgatni őket, amikor a 4 gitáros együtt tolta. Jó ötletnek tartom a két plusz zenész bevonását a turnéba.
A dalokat úgy állították össze, hogy az utolsó két album adja a dallista gerincét. A néhány régi szerzeményből a Doomsday természetesen nem maradhatott ki. Amíg a Sleep Token csak a mozdulatok nyelvén kommunikált a közönséggel, addig Sam nem fukarkodott a verbalizációval. Akiknek hiányérzetük volt az előző produkció után, azok az Architects koncertjén megkapták az esti porciót.
Mint írtam, volt még egy főszereplője az estének. Igen, a közönség. A legemlékezetesebb bulikon nélkülük nem lehet emlékezeteset alkotni. Azon az augusztusi estén minden is megtörtént, ami egy metalcore koncerten megtörténhet, sőt… Egymást érő circle pitek, vad pogózás, zenekari támogatással csoportos crowd surfing (Sam külön kérte a biztonságiakat ennek támogatására), térdeltetés, integetés, szóval amibe lehetett, abba bevonták a közönséget, akik tökéletes vevők voltak erre. Ezen felül meg kell említenem, hogy eddig még nem láttam szaltót az éppen szétnyíló, pogózásra készülő közönségben.
Le a kalappal mindenki előtt, aki akkor ott volt a színpad és a keverő között. Elképesztő látvány volt! Nem véletlen a banda hálája. Sütött mindenkiről a jókedv a színpadon.
Érzékeny téma a ráadás. Láttam már kellemetlen szituációkat, amikor visszatapsolás helyett csak középcsendes tapsolgatás volt, de persze erre is visszajött az aktuális banda, hiszen a műsor az műsor. Ezt egyszerűen megoldották a srácok, Sam jelezte, hogy ők nem szórakoznak ilyesmivel, inkább tolnak még 2 számot. Így 18 súlyos dalt kaptunk végül, ami komoly műsoridő, főleg annak tükrében, hogy mivel szabadtéri koncert, itt időben kell befejezni az előadást.
Örülök, hogy szem- és fültanúja lehettem a Sleep Token első hazai fellépésének, és nagyra értékelem az Architects energiadús műsorát. Megismételhetetlen este volt ez, a nyár egyik kiemelkedő koncertjét láthattam, fotózhattam. Szorítok, hogy ne kerüljenek el bennünket a jövőben sem ezek a bandák.
Nihilist/ Black Lungs / Be Very Afraid / Discourse Is Dead / Modern Misery / Giving Blood / Tear Gas / Deep Fake / Doomsday / Royal Beggars / Mortal After All / Dead Butterflies / Little Wonder / Impermanence /A New Moral Low Ground / Meteor / When We Were Young / Animals
Szöveg és fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a bejutásért a Live Nation Magyarországnak!
