Fémforgács
Mindig ledöbbenek, amikor random belefutok egy kifejezetten jó zenébe, majd azt kell megemésztenem, hogy nem egy kezdő bandáról, hanem valami komolyabb múlttal rendelkező formációról van szó, akikről még az életben nem hallottam, pedig kellett volna… Ebbe a kategóriába fogom besorolni a francia Epheles csapatát is, akiknek friss kiadványáról a Forgácson csak egy Fémjelzés rovatban emlékeztünk meg (farrrkas kolléga figyelmét nem kerülték el), de ha valami, akkor a Promesses mindenképp megérdemli, hogy ejtsünk róla néhány biztató szót.
Az Epheles tehát nem egy mai csirke, hivatalos születési évük 1997-re tehető, viszont nagylemezzel egészen 2003-ig várakoztatták meg a közönséget. Ettől függetlenül néhány mára kult státuszt szerzett demót azért összepakoltak addig, de az igazi nagyágyúk a teljes értékű korongok lettek. Mennyiséggel nem kényeztettek el minket (2006-ban és 2011-ben gyakorolták az okkult tanok nyilvánossá tételét), utolsó lemezük óta pedig több, mint 10 év telt el. Ezen felül a Promessesnek van egy igazi különlegessége is a tagság tekintetében, mivel ugyanaz a két arc áll mögötte, mint akik annak idején a demók korában működtek közre egymással. Mi ebben a különleges? Csupán annyi, hogy Malphas (gitárok) és Nephtys (gitárok, vokál, billentyűk) testvérpárként alapították meg a zenekart, a nagylemezeken Nephtys mellett azonban mindig “vendégek”, alkalmi társak szerepeltek, Malphas csupán segédkezett a háttérben. Először fordul elő tehát a 2001-es L’ombre De La Croix EP óta, hogy ténylegesen mindenért ők felelnek.
Régi vágású zenészek, régi vágású zenével rukkolnak elő természetesen, de azt teljes magabiztossággal és elkötelezettséggel. Hiába a francia származás és a sok emberben élő, azonnal elvárt avant-garde vonal, a kísérletezős, disszonanciára éptő atmoszférateremtés, az Epheles egy minden ízében hagyományosnak tekinthető black metal horda. Inspirációként leginkább a 90-es évek első felének dallamosabb fekete fémjét használják fel, annak minden misztikumával és eleganciájával, itt-ott gótikus ízvilágával. A lelkesedésemnek köszönhetően végigfutottam az eddig kimaradt diszkográfiájukat és ezek alapján elmondható, hogy a duó gyakorlatilag teljesen visszatér ahhoz a hangulathoz, felfogáshoz, amit a pályája elején közvetített. Mindezt igazán grandiózus keretek között kívánták megtenni, mivel az új lemez egészen maratoni, közel órás játékidővel rendelkezik, a rajta található 7 szerzemény között pedig akad két, negyed órát is megközelítő tétel. Ehhez kapcsolódik a lemez minden pozitívuma és sajnos negatív aspektusa is.
Nézzük az erősségeket! A Promesses nagyon jól szól: tiszta, mégis éles és húsba maró, legyen szó a klasszikusan gonosz, eléggé előre tolt károgásról, vagy a gitárjátékról. Sajnos az élő dobos hiánya megmutatkozik némi tompaságban, dinamika hiányban, de összességében ez nem zavaró tényező. Hasonlóan olcsóbb érzetet kelt a megjelenő szintetizátor is, amiből szerencsére elég keveset kapunk, mert ritkán lép ki a háttér megfestőjének feladatköréből. A dalszövegek természetesen végig olyan masszív mennyiségben szórják az átkokat, ahogy azt egy borsodi kistelepülés falunapján is megirigyelhetnék, a dallamokat pedig úgy kell elképzelnünk, hogy azokat a pokol kapuinak megnyitásához komponálták. Nem mindig eredeti, inkább erős témák sokaságával találkozhatunk, melyek könnyedén beszippantanak minket ebbe az ördögi szimfóniába.
A nagyívüség, epikusság azonban véleményem szerint túl lett pozícionálva az összkép tekintetében. Az anyag nem dalcsokornak, hanem egy hosszú rituális színjátéknak tűnik, ami annak köszönhető, hogy sokszor megtörik a kiadvány lendületét különféle narrációk beszúrásával. Sikolyok, , elkárhozott lelkek végeláthatatlan panaszai, nyikorgó börtönajtók, rideg fémhangok próbálnak meg filmszerű élményt varázsolni az albumból, melyek néha működnek, máskor pedig türelmetlen várakozást tudnak szülni a zenéhez való visszatéréshez. A nyitó Les souillures du temps esetében még nagyon jól funkcionálnak ezek az extra adalékok, valamint a másik monumentális tételben, a Quel âge a ce visage-ban is jól tudnak esni, meglehetősen morbid hangulatuknak hála. A többi dalban inkább felesleges tölteléknek, időhúzásnak hatnak. Amikor viszont beindul a szekér, akkor változatos tempók és csontig hatóló fekete fémmel találkozhatunk.
Nem hiszem, hogy a Promesses is fog annyi rajongót szerezni a zenekarnak, mint korai anyagaik és lemezeik, de mindenképp egy becsületes, a régi idők szerelmeseinek szórakoztató kiadványt tisztelhetünk benne, ami igazából a kompromisszumokat nem különösebben ismeri és nem is kíván megfelelni senkinek.
