rattlead.hu
„Beszélt a Fekete Emberről, esküjéről, és arról, hogy új, titkos nevén ő most már Nahabnak hívatik. ” (H.P. Lovecraft – Álmok a boszorkányházban, 1932)
Miközben a lift a zsilipek szintjére emel, a kezemben tartott gyűrött papír fecnit nézem. Rajta a cím: Disharmoniun: Nahab. Vibrációt érzek a levegőben, feláll a szőr a karomon. Fenn vihar előtti csend fogad. Önkéntes kalandom előtt még egyszer számba veszem a menekülési lehetőségeket. Pause gomb. Stop gomb. Ellenőrzöm a térképen a pihenőhelyek pozícióit. Úgy látom három is van belőlük: az első mindjárt az egyesnél, a második négyesnél, a harmadik pedig a kilencesnél. Betolok magamnak egy adrenalin injekciót, egyenesen a szívembe, és a lámpákra pillantok, meg a pirosan villogó számsorokra, amik a mai dátumot mutatják: 2023. augusztus 25. A nap, amikor testet ölt a Blut aus Nord legújabb rémálma.
Közelebb lépek az ajtóhoz. A forgózár fölött sárgára vált a kijelző, mire saját rendszerre kapcsolok, és megnyitom az oxigénpalack csapját. Az épület enyhén remegni kezd, mintegy búcsút int nekem, és érzem ahogy a rázkódástól a hevederek megfeszülnek rajtam, mint túlsúlyos prostin a necc harisnya. Egy idejekorán jött deja-vu érzés mellékhatásaként megugrik a vérnyomásom. Nem kérdés, hogy a BAN által feltárt utakat végigjárni izgalmas, de megterhelő feladat. Iránytű nélkül, koromsötétben, orkán erejű szembeszélben, ami borotvapengéket vág az arcba – mindezen sikeresen átnavigálni csak a rutinosak és a szerencsések szoktak. Az utolsó előtti pillanatban légmentesen zárom a szkafandert, miközben a minden irányból ereszkedő számsor lenulláz, és szisszenve kinyílik előttem az ajtó, én meg átlépek a biztos dolgok világából az ismeretlenbe, pontosabban: a ki nem ismerhetőbe. „Próbálj megtudni valamit arról, mégis mi működteti ilyen jól Vindsval és társai projektjét?” Ez volt a cetli másik oldalára írva, mint afféle parancs a Felsőbb Köröktől, de ahogy kiránt a huzat a végtelen űrbe, és forogni kezd velem a világ, már nem vagyok biztos benne, hogy tényleg komolyan gondolták-e, hogy ez lehetséges?
Az a helyzet, hogy a Blut aus Nord tényleg nehéz eset. Mert mi történik, ha a Meshuggah euklideszi-newtoni matek-metálját a kvantumfizika törvényeiből vezetjük le, alapértékeit pedig a black metál koordináta rendszeréhez igazítjuk? Egy lehetséges megoldásként megkapjuk a Blut aus Nord-ot, a végtelenben sosem találkozó párhuzamosok kereszteződéseinek bábeli hangzavarát, az előre kalkulált bizonytalanság nehezen leírható zenei megtestesülését, aminek élvezetétől még Lovecraft is óvva inti minden hősét. Ami szövegben leírva Cthulhu és Nyarlathotep, az zenében kifejezve a BAN, és esetükben nem olcsó magazinok kopott szélű és kétes értékű címlap illusztrációinak hatásvadász megidézéséről van szó, hanem annak a zsigeri élménynek az átadásáról, amit a horror irodalom szürke eminenciása volt csak képes megalkotni és megjeleníteni.
Heisenberg és Planck világában találom magam, a baljós múltú manzárdszobák ablakai mögött meghúzódó láthatatlan valóságban, és nézem, ahogy az átjáró téglalapjának felém eső része fénysebességgel távolodik tőlem. Hideous Dream Opus #1. Erre az egyperces intro-ra nyílik meg a fenevad torka, és ezekkel az utolsó, még értelmezhető emlékekkel a tudatomban kezdem elveszíteni körvonalaimat. Ahogy a Mental Paralysis négy percnyi bénultsága lebontja atomjaimat, maradékaim pedig elmerülnek a mélyben fortyogó fekete masszában, a józan ész szerint máris pánikolnom kellene és kiszállni a buliból, de a stop gomb szóba sem jöhet, mert a körülmények ellenére – én sem tudom miért -, baromi jól érzem magam, és csordultig vagyok reményteli várakozással, mint a vándor, aki hazafelé tart.
Lehet, valami átok tart béklyóban, ami nekem áldásnak tűnik. A szkafander megvéd ugyan mindentől, de nem érzem magam védelemre szorulónak, és legszívesebben levetném magamról az egészet. Menetrend szerint érintem a checkpointokat: The Endless Multitude, The Crowning Horror, Queen of the Dead Dimension, The Black Vortex, Nameless Rites, The Ultimate Void of Chaos, Forgotten Aeon. Más esetben röhögnék a dalcímek sablonosságán, de itt nincs nevethetnékem. Mintha Lovecraft találta volna ki őket – rajta pedig nem szokás kuncogni. Nála valahogy ezek húsbavágóan komoly dolognak tűnnek. Gyakorlatilag a Blut aus Nord teljes életműve Vindsval és csapatának (W.D. Feld – dobos, billentyűs, és GhÖst basszusgitáros) főhajtása a Mester előtt, akinek munkássága áthatja a francia trió minden megmozdulását, és nem csak a felszíni érintkezés sekélyes szintjén hangolódtak rá a Providence-i remete absztrakt vízióira, hanem leástak utána a mélybe, oda, ahol a Nagy Öregek valóban kifordulnak önmagukból. Ez a zene nem olyan mint Lovecraft, ez maga Lovecraft.
Mit is ír a hogyishívják? Avantgarde/indusztrial black metál. Oké, ezt értem, de jelent ez bármit ebben a közegben? Kapaszkodónak megtenné, ha meg lehetne kapaszkodni benne. A Nahab – Blut aus Nord szokás szerint – kicsordogál ujjaink közül, elpárolog a józan ész fényében. Egyszerre két irányba halad benne a zene, és ebből adódik, hogy miért nehéz konkretizálni. Képzeld el a Tenet című film végén a csatát. Megy a dob-basszus alap (velünk együtt) előre, és közben jönnek a gitártémák, de úgy, mintha visszafelé haladnának az időben, – a vége felől az elejére -, és az a súrlódás, ami a két ellentétes irány egymás melletti elhaladásának következménye, bizarr élményt generál, és a találkozási pontokon, ahol valahogy mégis szinkronba kerülnek az egymást kioltó irányok, földön túli harmóniák váratlan interferenciái jönnek létre, izgága és elidegenítő szépség-darabok forgácsolódnak le a rideg felületek egymásnak feszülő síkjairól, és így – alattomosan és kiszámíthatatlanul – megszületik Nyarlathotep ocsmány esztétikája, aminek kísérteties szépségéről alig bírom levenni a szemem. Akinek ez a szokatlan harmónia értelmezés nem jön be, okolja érte Lovecraft-ot, mert az ő sokadik dimenzióinak belsejébe enged bepillantást a Nahab. Ő szülte ezt a világot, ő ácsolta azt a színpadot, ahol rettegve imádott Öregjei a Blut aus Nord-tól megőrülve stage divingolnak egy feledhetetlen éjszakán.
Ahogy visszatérek, az első kanyarban ledobom az űrruhát, papucsba bújok, elbattyogok az irodámba, és bekapcsolom a gépet, hogy megírjam a jelentésem az elmúlt háromnegyed óra történéseiről, de még mindig jólesően szédelgek a lemeztől, és tanácstalan vagyok. Azt sem tudom, mit kéne rajta pontoznom. Semmilyen kritériumnak nem felel meg – vagy csak néhánynak, és azoknak is csak alig. Nincsenek jó vagy rossz tulajdonságai. Élet és halál határmezsgyéjén, szuperponált állapotban vibrál a semmiben, mint Schrödinger macskája, eldöntetlen kérdésként zene és nem zene közt – és hogy neked melyik arcát mutatja, az csak akkor derül ki, mikor már egyenesen a szemedbe néz. Ha nem saját benyomásaimra hagyatkozom, könnyű dolgom van, mert ennek az albumnak a recenzióját egy nálam sokkal tehetségesebb és szakavatottabb „kollégám” csaknem száz évvel ezelőtt már megírta. Olvassátok el Lovecraft Álmok a boszorkányházban című írását, mert ott van minden, amihez én már semmit sem tudok hozzáfűzni, talán csak annyit, hogy a Disharmonium: Nahab valami zseniális, de nem lenne szabad, hogy létezzen.
Vindsval alkotókedve csaknem harminc év után is töretlen. Az eddig is bőséges diszkográfiában a Memoria Vetusta, a 777, valamint az EP-k ből összeállt What Once Was…Liber hármasai után most Disharmonium néven egy újabb trilógia kezd körvonalazódni, aminek első felvonása tavaly látott napvilágot Undreamable Abysses alcímmel, ez meg annak egyenes folytatása – tematikailag és minőségileg is -, így amit arról írtam anno (itt), az érvényes erre is, és fordítva.
Végül is, már arra a figyelemre méltó tulajdonságára is öt csillagot adok, hogy egyáltalán van, az meg hogy ezen belül milyen?…aki ismeri a BAN albumait, tudja, hogy ezt nem lehet pontokban lemérni. Ez nem az a kategória. Ez valami más. Nobel-díjra kéne jelölni, nem pontozgatni. Az biztos, hogy az év egyik legbetegebb cucca, ami nekem nagyon bejön – és ez kicsit aggasztó. Lehet, el kellene mennem pszichiáterhez…
